Londoni történetek

Hol is hagytam abba, hol is hagytam abba...

A harmadik napot rögtön a Louvre-nál kezdtük, és be is mentünk volna, ha épp nem kedd lett volna, és a Louvre nem keddenként lenne zárva. Ugye-ugye a szervezés... Viszont gyönyörűséges kék eges napsütétes időnk volt, de annyira hideg, hogy ha árnyékban voltunk, az utolsó métereket mindig futva tettem meg a napsütés felé, mert féltem hogy jégszoborrá válok.

A Louvre épülete szerintem gyönyörű, hatalmas, és mintha azt is hallottam volna, hogy az alagsorban is vannak képek, szóval tuti kell egy pár hét, mire egy igazi művészetszerető ember (nem én) körbejárja. A bejárat egy hatalmas üvegpiramis ( a Da Vinci kódból mindenki ismerheti - habár én nem értettem hogy hol is lehetne az a sír...), elvileg nagyon sok franciának nem tetszik, szerintem viszont ez a modern építmény valahogy tökéletesen kiegészíti a régi palotát. Próbálom megfogalmazni az élményt, de nem megy, ezt látni kell. Kár, hogy nem jutottunk be. :(

Utána továbbsétáltunk a Notre Dame felé, át a Szajnán, végig a folyóparton, át mégegy hídon, ugyanis ez a templom egy szigeten van, korbevéve Párizs legrégebbi részével, valahonnan a múlt évezred elejéről. (ha jól emlékszem)

A Notre Dame is gyönyörű, hatalmas, és mivel én olvastam róla A Katedrális című könyvben, külön örültem hogy láttam. Egyébként nem vagyok elájulva a templomoktól. Valami esemény is zajlott épp úgyhogy ingyen bemehettünk egy pontig, leültünk egy kicsit ámulni-bámuni.

Ezután kerestünk egy palacsintázót, ezek nagyon népszerűek Párizsban, és én még sose voltam. A Giles evett valami sósat, én meg valami fura indíttatásból olyat kértem amit flambíroznak, méghozzá rummal. Merthogy én szeretem a rumot, és ez biztos jó lesz. Hát nem. Kihozzák a palacsintát porcukorral a tetején, ráöntik a rumot, és meggyújtják ott előtted! Tökjól néz ki, de mire elég, a rumbeleolvad a tésztába, és nagyon nagyon erős, plusz nem finom. Ezen a ponton jöttem rá, hogy ja, én a rumos kólát, és a rumos kókuszgolyót szeretem, nem a rumot! Idióóta! Azt sajnálom, hogy kihagytam egy jó kis "tipikus" francia palit...

Innen nem messze volt a Latin negyed - következő állomásunk - nemtudom miért hívják így, az egyetemek (többek között Sorbonne) lelőhelye, és írók (Hamingway és társai) találkozóhelye a múlt században. Kétségtelenül hangulatos rész, Giles kedvenc kerülete. Míg én inkább a Montmartre környékén laknék, ha egyszer Párizsban élnék, ő a Latin negyedet választaná. Megbeszéltük, hogy innen visszamegyünk a hotelbe, de ide jövünk vissza vacsorázni.

Úgy is lett, nagyon jó kis helyet találtunk, és talán az első jellegtelen francia pincérrel is itt találkoztunk, aki nem is volt túl szimpi. Viszont talán a legfinomabb ételeket is itt ettük. Ha jól emlékszem a Giles itt csigát evett előételnek (én is megkóstoltam, semmi különös, mintha radírgumit kellene elrágcsálnod, és annyira átáztatták-lelocsolták fokhagymával, hogy más ízt nem is lehetettérezni, plusz nem is a házában hozták ki őket, hanem már ki voltak szedve).

A vacsi után kitaláltuk, hogy innen márpedig besétálunk a belvárosba, a Concorde-ig (az obeliszk szobor), ami nincs túl közel. A szajnaparton mentünk végig, számomra félelmetes élmény volt, nem attól féltem hogy megtámadnak, hanem már elég sötét volt, minden híres épület enyhén kivilágítva hatalmasodik föléd, alig valaki az utcán... Mint egy szellemváros...

Nem meglepő módon jól elfáradtunk esétre...

Na a következő nap volt az egyetlen, amely nem sikerült túl fényesen. A Giles úgy kezdte a reggelt, hogy jólenne, ha nem mászkálnánk sokat, mert fáj a lába. Pfff, na mondom, jó kis turista, akkor mit csináljunk, üljünk egy kávézóban egész nap?

Ja, plusz az eső is szemerkélt valamennyire.

A George Pompidu központba el akartunk azért menni, mert ott van néhány Picasso és Matisse kép. Én már eleve nem voltam túl jóhangulatban, mert fölhúztam magam valamin a reggel. Na mindegy, bementünk, a Giles ragaszkodott hozzá, hogy menjünk is föl a múzeumba, mondom oké. Megvettük a jegyeket, amikoris kiderült, hogy pont azt az emeletet tatarozzák, ahol ezek a "híres képek" vannak. Hát képzelhetitek... Oké, felmentünk a modern művészetes emeletre ha már itt voltunk, hát ne tudjátok meg, életem egyik legszörnyűbb élménye. Biztos sokan ellenkeznének velem, de számomra a sokkolás nem művészet. Az egyetlen dolog amit megtanultam, hogy a modert művészet kbabból áll, hogy egy meztelen nőnek mindenképpen szerepelnie kell benne, lehetőleg valami abszurd helyzetben. (szögesdróttal hullahoppozás, döglött kakas kivéreztetése, ez a kettő volt, ami kicsapta nálam a biztosítékot). Egy végtelennek tűnő óra után szerencsére elhúztunk innen is, viszont a Giles annyira fáradt volt, hogy kihagytuk azt, ami engem a legjobban érdekelt volna Párizsban múzeum szinten, a nemzetközi fotókiállítást. (előző nap bepróbálkozunk vele, de persze kedd lévén ez is zárva volt). Szuper, a hangulatomon ez sem emelt sokat).

Mindezekután az utikönyvem leírása alapján elmetróztunk Belleville-be, ami elvileg romantikus kellett volna, hogy legyen, de egyáltalán nem volt az.(kb mint egy lepukkant kínai negyed). Egy 30as évekbeli falusi hangulatúnak titulált részt kerestünk, amit kb fminimum él óra bolyongás, és vagy 100 lépcső megmászása után találtunk meg, és nem is volt annyira jó. Megjegyzés: turisták, be ne tegyétek a lábatokat Belleville-be!

Szóval ezekután szószerint visszamenekültünk Montmartre-ra, és próbáltuk a kellemes Párizst magunkkal vinni utolsó emlékként. :) Így utólag úgy érzem sikerült. :)

Na egyelőre ennyit, már csak a képekkel vagyok adós! Puuuusz!