Londoni történetek

Oké, szóval íme a képek az első napról.

Kilátás a hotelből, egyben megcsodálhatjátok hogy milyen szép időnk volt.

Az első turistalátványosság, nem kell bemutatni. Amikor először megláttam, sokkal kisebb volt, mint vártam. Egyébként még működik, táncos esték vacsorával elég sokba kerülnek úgy hallottam (70 euro körül, kezdődnek ha jól emlékszem...)

Na ez Amelie kávézója. És itt találkoztunk az első francia pincérrel... Ugye elterjedt nézet, hogy a franciák alapvetően udvariatlanok rosszabb esetben bunkók, és a francia pincérek halmozottan azok, még az egyik munkatársam, Claire is tartott tőle, hogy rosszul fogjuk viselni a közönyösségüket. Ehhez képest még azelső helyen sem tűnt olyanvészesnek a helyzet, pedig itt volt a legroszabb a kiszolgálás. Leültettek, menü elénkrakva, utána kissé megfeledkeztek rólunk, mert dugig volt a kávézó. Aztán rendeltünk, ki is hoztak valamit, ami totál nem hasonlított arra, amit kértünk. Már már épp megkóstoltam volna, hogy végülis mindegy, biztos jó is,  jött vissza a pincér és kikapta a kezünkből a csészéket. Ok, pár perc múlva jött a miénk is, az enyémhez nem volt tej. (az én olvasatomban ha valaki kávét kér, akkor adnak mellé cukrot, és tejet) Kértem. Erre lenyomott nekem a pasi egy 2 perces francia monológot, aminek a hangsúlya a "mégis mit képzelek én" volt, a Giles szerint azt mondta, hogy miért csak most szólok, és ezért majd külön kell fizetni... Azután pedig csak vártunk, és vártunk - persze közben szuggeráltam a pincért, aki rám se bagózott. Egyszercsak rámpillant és a homlokára csap. Na mondom, köszi...

Séta közben láttuk ezt a két igazi szélmalmot, és utána olvastam az utikönyvben, hogy annak idején kb 30 ilyen működött, mára már csak ez a kettő maradt. Az egyik alatt egy étterem üzemel. Ezzel választ is kaptunk arra a kérdésre (márha valaki feltette), hogy honnan ered a Moulin Rouge, és Amelie kávézójának a neve is valami olyasmi, hogy kávézó a 2 szélmalomhoz.

Amikor először megláttuk az Eiffel tornyot... Szerintem csodálatos, fennséges és természetesen uralja Párizs látképét. Azt hiszem sokkal hatásosabb így messziről.

Ez a két kép nem igényel kommentet, szép kilátás adomb tetejéről...

És végül:

 Este pedig elmentünk egy szuper étterembe, ahol a párizsi pincéres sztorink második szereplőjével találkoztunk. Egyébként jellemző az összes vendéglátó egységre, hogy az asztalok annyira közel vannak egymáshoz, mintha mindenki 1 társasághoz tartozna. Ha magyarokkal lettem volna, kevésbézavart volna, mert senki nem értett volna, de Párizsban (ez esetben párizsi étteremben) minden második ember turista, és minden második turista angol. (éljen az Eurostar, Párizs tulképpen közelebb van mint bármelyik északi város, Manchester vagy pl Glasgow/Edinburgh). Na de visszatérve az étterembe. Kezdetnek rendeltünk egy üveg bort, amin a pincér kiakadt, hogy egyrészt nem lesz e az sok kettőnknek, másrészt láttuk e, hogy mennyibe kerül? Meggyőztük, hogy azért csak azt szeretnénk. A 3 fogás megrendelése, felszolgálása, elfogyasztása remekül, már-már zökkenőmentesen sikerült. Én előételnek egy félbevágott avokádót ettem rákocskadarabokkal a közepén (vmi szószban voltak a rákok). Sztem azért választottam ezt, mert én értettem az avokádot, Giles lefordította a rákocskákat,és úgysem sokszor adatik alkalmam avokádot enni. Plusz sztem a többi előételt nem nagyon sikerült beazonosítani, amit meg igen, az "túl snassz" volt. A főételem egyszerű bárányborda volt sültkrumplival, a steak és a sültkrumpli szintén "tipikus francia ételnek" számít szerintem, ezen meglepődtem. Vagy lehet, hogy az angol turisták miatt lett népszerű? Nem hiszem... Desszertnek pedig kockáztattam, egy Úszó sziget fantázianevű édességet rendeltem, amiről kiderült, hogy egy szuper választás volt, mert egy madártejnek felelt meg kb. :)

Mindeközben a mellettünk ülő pár is végigért a 3 fogáson, a srác desszertnek sajtot kért valamilyen speciális borral, mert az úgy nagyon jó. (nem hallgatóztam, de fél méterre ültek tőlünk tényleg) A pincér pasi kicsit értetlenkedett, de kihozta. Miután ezt elfogyasztották, leintették újra a pincért, és kértek kávét. Erre a pincér félig felháborodva (nem túl komolyan persze) megjegyezte, hogy "még egy kávét is"??? :):):)

Egyébként nem tudom hogy jön át leírva, de mi nagyon bírtuk a pincéreket, a nagy különbség köztük és az összes többi nemzet pincérei között, hogy míg mindenki más észrevétlen próbál maradni, ők a kezükbe veszik az irányítást, megmondják a véleményüket, és úgy általában süt róluk, hogy nekik itt fontos dolguk van, úgyhogy tessék összeszedni magunkat. Ez nem zárja ki azt, hogy jófejek legyenek.

Egyébként az étterem, azt hiszem írtam az előző bejegyzésben, klasszikus berendezésű, nagy terű, helyiség volt, sztem az atmoszférája miatt volt ilyen népszerű (a konyha a Bruno, és az utikönyvem szerint is átlagos/egyszerű - ámde a fáradt turistának pont tökéletes). Sajnos nem sikerült jó képeket csinálnom, ez az egy lett elfogadható.

Nade most következett a számla kihozatala, és a vele járó nem egyszerű művelet. Mivel már az elején leborították az asztalt egy fehér terítő-papírabrosz-szerűséggel, a pincér arra írta fel a rendelésünket. (ami egyébként hasznos) Amikor kértük a számlát, visszahozta a menüt, hogy adjuk mi is össze a biztonság kedvéért. Szerintetek egy üveg bor után mennyire ment a matek? Oké, kábéra kiszámoltuk a Giles-szal. Visszajött a pasi, és elkezdte az összes rendelt tétel mellé odaírni az árát. Utána összeadta a 2 előételt, a 2 főételt, és a 2 desszertet egy zsebszámlógéppel. Utána összeadta ennek a 3nak az eredményét, plusz a bort, és voila: