Londoni történetek

Ott hagytuk abba, hogy rosszabbnál rosszabb albikat láttam, viszont egyszercsak a semmiből rámmosolygott a szerencse. A munkahelyemtől 1 metrómegállóra mentem megnézni egy helyet. Ott kezdődött, hogy a világ leggyönyörűbb olasz pasija jött elém, hogy megmutassa a szobát. Szerecsére ő volt az, aki kiadta a szobát, uh nem lakott ott, de sűrű látogató volt. Még jó. A lakás gyönyörű volt, nagy nappalival, normál fürdővel, gyönyörű kilátással London legnagyobb parkjára, kreatív megoldású konyha. A lakótársaim egy olasz pár lettek volna. Az egyetlen negatvum a szoba lett volna, ugyanis nagyon kicsi, és egy vagy 100éves szekrény volt bent, de úgy gondoltam, hogy hajlandó lennék új IKEA-s szekrényekbe beruházni, mivel a lakás maga volt a tökély, és a cuccaim felét a nappaliban is tarthattam volna, szóval a kicsi szoba probléma is megoldható volt. Ráadásul a lakók meghívtak kávéra, és egyszercsak azt vettem észre, hogy már több mint egy órája ott vagyok... Mindeközben ott helyben igent mondtam. (szerintetek melyik döntésem előtt nem tépelődöm napokig?) Úgy volt, hogy pár napon belül hívnak, mert még valakinek meg kellett mutatni a lakást. Én idióta, azon az estén, amikor hívniuk kellett volna, elmentem moziba, mert miért is ne, ilyet is csak én csinálhatok...Naivan azt hittem, hogy majd úgyis látom, hogy kerestek e, és majd visszahívom őket. Persze a moziban nem volt térerő, no comment... 1 napi idegeskedés után azért csak sikerült összehoznunk 1 hívást, amikoris közölték, hogy hát igen, engem választottak, de nem tudok beköltözni, mert a srác, akinek ki kell költöznie (nem a gyönyörű olasz, hanem 1 másik), nem tud, mert a munkája miatt még maradnia kell 1 hónapot. Szóval majd januárban beszéljünk. Ekkor írtam meg az előző albis bejegyzést. Azóta nem történt semmi, mert egyrész elkezdődött a karácsonyi zsongás, céges összejövetelek, ajándékok utáni rohangászás, stb, és a szívem mélyén annyira bíztam abban, hogy majd odaköltözök, hogy gondoltam kivárom ezt az egy hónapot, addigra úgyis a ... mindenem televolt az albikkal.

Igen ám, de mindeközben egy új szobatársat is sikerült beköltöztetni mellém, akiről kierült, hogy egy sztriptíztáncos csaj. Na, gondoltam, még csak ez hiányzik... Szerencsére nem volt semmi gáz a csajjal, kissé szerintem túl lazán vette az életet, és 1ik napról a másikra elköltözött Skóciába, mert ott elvileg kevésbé húzzák le őket a klubok, és többet lehet keresni. Nem sokat találkoztam vele, mert este 8tól reggel 4ig vagy 6ig dolgozott, én meg 7 előtt ritkán értem haza, és reggel is elkerültük egymást. :)

Elteltek az ünnepek, január elején felhívtam az olasz párt, de azzal fogadtak, hogy bocsesz, hívtunk volna, ha van valami, de az a helyzet, hogy nem tudja a srác, hogy mikor tud kiköltözni, mert maradnia kell. Elkezdett elvileg másik albit keresni (mert a barátnőjével lakott abban a kicsi szobában), de nem annyira nem aktívkodik... Szóval ennyi... Némi (elég sok) bánkódás után úgydöntöttem, hogy itt az ideje újra beidítani az albikereső-projektet, mert már egyre rosszabbul érzem magam a jövő menő, néha túlságosan idegesítő lakótársaktól, és hogy alig beszélek angolul a szabadidőmben, és hogy nincs egy olyan terem, ami csak az enyém. Mondhatnám, hogy csökkentek az igényeim, azaz kevésbé vagyok változatos, de amikor arra kerül a sor, hogy felhívjak valakit, ugyanúgy húzom a szám, szóval sajna (vagy nem sajna), nem változtam. Eddig 1 vagy 2 helyen voltam, nem sok sikerrel, viszont holnap 3 helyre is megyek 1 este alatt, úgyhogy most megint elkezdtem reménykedni, hogy hátha holnap az egyikre azt tudom mondani, hogy oké. Szóval még egy harmadik (remélhetőleg befejező) részt biztos olvashattok e témában.

Huh, most megkönnyebbültem, már olyan régen készültem írni ide, minusz egy teher a vállamon, minusz egy lustaság-pont.:D

Ja, és azt nem is mondtam, kevesebb, mint 3 hét, és otthon leszek!