Londoni történetek

Igen, igen, nem csalás, nem ámítás, tegnap Take That koncerten voltaaaam!!!!!

Első körben azt mesélem el, hogy hogy is jutottam el oda, mert egyébként nagyon hosszú lenne egyben.

Múlt héten szerdán kaptam egy email attól a jegyirodától, ahol általában a színházjegyeimet szoktam venni, mindig küldenek emailt a legfrissebb ajánlatokról, újdonságokról, stb. Most a Take Thatről. Az alkalom az volt, hogy júli 3-4én veszik fel az anyagot, ami alapján a koncertek dvd kiadását készítik, és azt akarták, hogy minél kevesebb üres hely látszódjon a stadionban, ezért olcsón (25 font) áruba bocsájtják azokat a helyeket, ahonnan a nagy színpadot már nem, viszont a Wembley közepén lévő B-színpadot viszont simán lehet látni, a nagyszínpadi történéseket pedig egy nagy vásznon lehet követni. Mivel az összes jegy a TT koncertekre kb már a megjelenés napján elkelt, és gondolom elég borsos ára volt, 1 másodperc gondolkozás után eldöntöttem, hogy nekem ezen ott kell lennem! Úgyhogy abban a pillanatban meg is vettem a jegyet. Utána persze fél óráig csak vigyorogni tudtam, meg nem hittem el, hogy úúúriten, ott leszek egy igazi, hamisítatlan Take That koncerten! Ha még nem derült volna ki ennyiből annak, aki nem ismer, azt tudni kell, hogy kb 12-14 évesen elég nagy rajongójuk voltam, és számtalan emlékem fűződik hozzájuk. A hét további részében azért tűrtőztettem magam, és meglepően nyugodtan vártam a nagy napot, annyira, hogy meg sem néztem a ticket confirmationt, csak péntek este jöttem rá, hogy azt nekem ki kellett volna nyomtatnom, szóval mehettem internetkávézót keresni...

Szombaton a koncert fél9körül kezdődött, nem akartam túl korán odaérni, se túl későn, olyan fél 5 körül sikerült elindulnom, és 6 utánra érkeztem meg, kicsit kiakadtam, mert a londoni közlekedés egyre jobban idegesít, mindig van valami, ami miatt várni kell, lassan megyünk, vagy hasonló. Amikor odaéertem a Wembleyhez, az emberek már javában volnultak a stadion felé, kis kavargás után én is megtaláltam a helyes bejáratot, kaput, emeletet, ajtót, sort és széket (némi segítséggel), és elfoglaltam a helyem.

Egyrészt jobb volt 1 kicsit, mint amire számítottam, mert a nagy színpadra is rá lehetett látni valamennyire, mégha csak gyenge profilból láthattuk a színpad elején állókat, de akkoris, volt fogalmam róla, hogy mi folyik ott. Viszont elég messze fönt ültem, ezért arcokat nem lehetett kivenni (oké, azt igen, hogy ki kicsoda, de mást nem). Egyébként furi, mert én magasságilag kb a felerésznél ültem, tehát volt aki a 3. emeleten ült, nemtudom ők mit láthattak az egészből, mégha rá is láttak a színpadra... Ha jól tudom a Wembleybe 80ezer ember fér be, hihetetlen, ha ott vagy nem tűnik annyinak, mert minden összefolyik, de ha 1 pillanatra belegondolsz, hogy mennyien vannak fölötted, alattad, a túloldalon, akkor eflog a szédülés...

Ezzel a 3 képpel körbe is jártam a stadiont, úgyhogy térjünk is vissza a történésekhez. Előzenekarként Lady Gaga és társasága funkcionált, itt mindenki meg van őrülve ezért a csajért, nem tudom miért, nekem 90%-ban kínszenvedés volt végigülni a koncertjét, és végignézni a vonaglását.  (Bezzeg a július elsejei koncerten James Morrison volt az előzenekar!!) Az tény, hogy nagyon szép, erőteljes, tiszta és érzelmes hangja van, ha úgy akarja, viszont a számaitól kész vagyok (nem a jó értelemben). Viszont előadta a Pokerface című hatalmas sikerének lassú verzióját, zongorakísérettel (nem semmi zeneileg azért), és ez volt az egyetlen rész ami tényleg lenyűgöző volt. És ezután már csak háromnegyedórát kellett kibírni, és kezdődött!!!!!!! :D De erről majd a következő bejegyzésben. Még nem tudom, hogy számonként haladjak előre részletesen, vagy a hangulatos momentumokat meséljem csak el... Valószínűleg ez utóbbi lesz a nyerő...:)