Londoni történetek

Nem, nem, ez alkalommal nem en koltozom, hanem ugy dontottem, hogy a blogomat koltoztetem a blog.hu-rol.

Rajottem, hogy messze nem nyujt olyan sokat, mint mas blog-oldalak. Szerintem mar panaszkodtam, hogy kepeket milyen hosszadalmas beilleszteni, ezen kivul a hatterek es a kulonbozo stilusok sem varialhatok egykonnyen, a szemelyre szabasrol ne is beszeljunk. Vagy csak en vagyok bena hozza, mert nem tudok programozni...

Mindemellett kommentelni is csak regisztralas utan lehet, ami sokakat talan visszatart, pedig szeretnek nemi visszajelzest kapni toletek.

Szoval az uj blogom itt talalhato: http://dia-in-london.blogspot.com

Végre, végre eljutottam nyaralni, úgy igazán, tengerpartra. Az ideköltözésem előtti két nyáron Londonba jöttem, azóta pedig vagy költöztem, vagy munkát váltottam vagy pedig csak egyszerűen nem volt kivel elmennem (habár igazából ha jobban belegondolok ez a legkisebb akadály, elmegyek én egyedül is), szóval mondhatjuk, hogy 5 éve voltam utóljára nyaralni.

Már jópár hónapja tervezgettem, hogy hova is kellene, mikor is kellene, már régen kiforrott elképzeléseim voltak, amikor Giles-t beavattam, hogy márpedig nyaralni megyünk. Az első gondolatom a Kanári szigetek voltak, Tenerife és társai, mert még Európához tartoznak spanyol kultúra, viszont bőven túl vannak az afrikai partvonalon, azaz jó messze van. (nem tudom ez miért volt fontos...) Aztán erről le lettem beszélve, mert a képek nézegetése után rájöttünk, hogy a sok vulkanikus kőzet miatt eléggé holdbéli a környezet, kevés a fa, sok a pusztaság.

Némi tanakodás után (Spanyolország déli része, Ibiza, Mallorca), a pasim előállt Puerto de Pollenca-val, ami egy kis üdülőfalu Mallorca észak-keleti részén, megfelel a követelményeknek (homokos tengerpart, nem partiváros). Újabb körök után sikerült kiválasztani egy hotelt is, és lefoglaltuk a szállást, repjegyet, transzefereket.

Az ezt követő 2-3 hónap a tengerpartról, a finomabbnál finomabb ételekről, a csöndről és nyugalomról való álmodozással telt, plusz kétnaponta nézegettem képeket a falucskáról és a környékről. Aztán beijedtem hogy túlpörgöm a nyaralást, és próbáltam nem előre megtervezni minden mozzanatát.

Augusztus 28. - szombat

Nos, ennyi beharangozó után elérkeztük az indulás napjához! Az utazás meglehetősen eseménytelenül zajlott (ami nem hátrány), annyit megjegyeznék, hogy a reptéri check-in kisasszony a magyar útlevelem láttán azért lecsekkolta a felettesével, hogy utazhatok e Mallorcára, köszi szépen gratuláltok. Megérkezés után a transzfert is sikerült minden baj nélkül megtalálnunk, és délután 3-ra már Puerto Pollenciaban voltunk. (millió írásmódja van a falunak) Egy apartmanhotelben volt a szállásunk, sokkal jobb és modernebb, mint amire számítottam. Medence az udvaron, tenger az út túloldalán, mindennel felszerelt konyharész, és a medencére/tengerpartra néző 3. emeleti erkélyes szoba. Azt beszéltük, hogy ennél jobb helyen nem is lehetett volna, mert a lehető legtávolabb volt az utcától úgy, hogy egész nap érje a nap az erkélyt, jó kilátásunk volt a tengerre, és az epület szélénél volt, azaz csak 1 szomszédunk volt.

A lényeg a lényeg, hogy 3 óra 15 kor már a tengerben lubickoltam!!!! Jajj, nagyon jó volt. Az idő kicsit felhős és szeles volt, de a tenger kellemesen langyos.

Este pedig elindultunk feltérképezni a helyet. Puerto Pollenciáról azt kell tudni, hogy eredetileg halászfalu volt, a múltévszázad közepétől egyre felkapottabb üdülőhely (elsősorban angoloknak és németeknek), mégis sikerült megtartania régi báját. Agatha Christienek például egy regénye is itt játszódik, a nagyon találó magyar címe A Pollensa-öböl. A tengerparti sétányon, a falu főterén és az azt körülvevő utcákon egymást érik a jobbnál jobb éttermek, sajnos nagyon sok annyira a turistákra koncentrál, hogy angol pub-tól kezdve, bratwurst-ig minden megtalálható, egy helyen még gulash-t is láttam. Mi mindig próbáltunk olyan helyre menni, ami relatíve "helyi". Az első este egy Hibiscus nevű étterembe mentünk, a mallorcai specialitásokból választottunk, én azt hiszem stir-fried bárányt ettem, azaz csíkokra vágott bárányhusi, krumpli, hagyma, paprika. Fini volt nagyon, és isteni finom bort is ittunk.

Augusztus 29. - vasárnap

Az előző sűrű nap után sokáig aludtunk, bevásároltunk a helyi Spar-ban (önellátóak voltunk, éppen azért hogy kipróbáljunk minél több helyi specialitást), a nap hátralevő részét a medence mellett olvasással töltöttük. Sajnos az idő nem volt túl barátságos, néha kisütött a nap, de alapjában véve felhők borították az eget. Este szintén elindultunk éttermet keresni, ugyanis Giles szülinapját ünnepeltük. Egy Simbad nevű helyen kötöttünk ki (hehe), a mallorcai specialitásoknál halat ettem vékony kockákra vágva cukkinis-paradicsomos szósszal (cuttlefish), Giles pedig egy suckling pig nevű ételt, ami a fordítás alapján kismalac, jáájj!!!

Augusztus 30. - hétfő

Nagyon szurkoltunk, hogy ezen a napon már jó időnk legyen, reggel 7-kor le is ellenőriztem, teljesen tiszta ég, szuper, nyugodtan dőltem vissza aludni. Hát igen, 9-re már minden oldalról be volt borulva úgy, ahogy az előző két napon nem. Egész nap egy árva napsugarat sem láttunk, sőt, pár csöpp eső is esett délelőtt, teljesen kétségbe voltam esve. Délután egy hatalmas sétára indultunk, ugyanis mi kb 1,5 km re laktunk a központtól, viszont a másik oldalra is átnyúlt a sétány minimum ugyanennyire. Szóval aznapra megvolt a 6 km gyaloglás az is biztos, közben pedig jól bevásároltunk a köpontban levő spanyol szupermarketben, ami kevésbé drága a turistakopasztó Spar-okhoz képest.

Augusztus 31. - kedd

El sem hittem reggel: Süt a nap! Erre a napra városnézés volt betervezve, 15 percnyi buszútra található Pollenca városa, 10-15 ezer lakosú, a templomos lovagok alapították/birtokolták. Szűk, kanyargós utcák, széles terek, dimbesdobos (hegyes) környék. A legnépszerűbb látnivaló a 365 lépcsőből álló "Kálvária" volt, amely egy domb tetején álló mini templomhoz vezetett. Szerencsére nem volt meredek a lépcsősor, de azért a végére eléggé kifulladtunk. A közben és a tetőn elénktáruló látvány miatt viszont mindenféleképp megérte. A lefelé út számomra mindig rizikósabb, de épségben lejutottam. Kis kavargás következett az óvárosban, utána busz vissza a tengerpartra. Délután még fürödtünk-napoztunk is egy nagyot a tengerben, véééégre. Megnyugodtam.

Szeptember 1. - szerda

Napos idő, medenceparti sütkérezés, olvasás, pihengetés. Este a Giles által már előre kinézett halételeket szolgáló étterembe mentünk, ahol is én egy grillezett squid nevű halat kértem. Fogalmam sem volt hogy fog kinézni, mert a Giles szerint olyan, mint a polip, de mégse. A német menün a neve Tintefish volt, úgyhogy kikövetkeztettem, hogy tintahal. És képzeljétek, az imént kerestem ki a cuttlefish jelentését is, és úgy tűnik, hogy az is tintahal! Pfff, azt hittem ennél azért változatosabb étrendem volt...:) Mindegy, a squid elég meglepően nézett ki, le is fényképeztem, a lábacskáitól eltekintve meg is ettem. A Giles pedig tengeri sügért evett azt hiszem, le volt nyűgözve. Az étterem neve azt hiszem Los/Las Pescatores volt, valami olyasmit jelent, hogy hal-specialista.

Szeptemer 2. - csütörtök

Ezen a napon hajókázni mentünk, Puerto Pollensa mint már említettem egy öböl, és az egyik oldala egy félszigetbe nyúlik ki, sziklákkal, eldugott öblöcskékkel, világítótornyokkal díszítve. A hajóút 1,5-2 óra volt, hihhetetlenül élveztem, a látvány hihetetlen, egy szakaszon a hajó úgy dobálta magát a hullámokon, hogy még én is úgy gondoltam hogy ha ez így megy tovább, lehet hogy tengeribeteg leszek.

Visszaúton pedig ki lehetett szállni egy öbölnél, ahol csodaszép a tengerpart, és jókat lehet strandolni, és a rendszeresen közlekedő komp pedig majd minden órában indul vissza a faluba. A strand tényleg szép, a víz világos-türkiz színű, a homok selymes, viszont a tengerpart keskenyebb, és emiatt kissé túlzsúfolt. Itt töltöttük az egész délutánt, csak 5-6 órára értünk vissza az apartmanba. (reggel 10 kor indultunk el onnan) Este megcsodáltuk a nap folyamán szerzett barnaságunkat, és megállapítottuk, hogy mindkettőnket itt-ott kissé megkapott a nap.

Szeptember 3. - péntek

Giles kivonta magát a forgalomból, ugyanis igazi angolhoz méltóan kissé megpirult, úgyhogy nem mozdult ki a szobából. Én is csak a medencéig merészkedtem, ahol félig árnyékban tartózkodtam, alkalomadtán a medence hűvös vizében hűsöltem. Mivel ez volt az utolsó napunk, este ismét nekivágtunk a központnak. A választott hely pont szemben volt azzal ahol első esteettünk, és már akkor kinéztük, mert sok spanyol vacsorázott ott. Én valami halas-mixes rántott tálat kértem, kissé egyszerűbb volt, mint amire számítottam, de szerintem inkább én választottam rosszul.  A Giles ismét valami halat evett, azt hiszem kardhalat...?

Szeptember 4. - szombat

Visszaút, ismét minden zökkenőmentesen haladt, fél órát késett a gép az igaz, de nem siettünk. A repülőn megjutalmaztunk magunkat (utolsó eurók elköltése ürügyén), én egy pohárnyi rozéval, a pasim egy gin-tonic-kal. Egyik sem volt sok, de a repülésnek (a magasban levésnek és a vérben található kevés oxigénnek - vagy vmi ilyesmi) köszönhetően sikerült becsiccsenteünk egy kicsit, de legalább nem unatkoztunk. Egy kicsit vártam hogy visszatérjünk Londonba (talán a felgyülemlett energia és tettvágy levezetése végett), de a 10 perc gyaloglás után ami az albimba vezet a Victoriától már azon fantáziáltam, hogy hova mennék legszívesebben a következő hétvégén.

Ennyi volt a nagy kaland, pont azt kaptam amit vártam, nagyon jólesett, megérdemeltem, lenyugodtam, feltöltődtem, lebarnultam, ésatöbbi, ésatöbbi. :)

Mostmár valami mindennapi általános bejegyzés kellene, mert az idén jóformán utazásról és költzésről írtam.

Még mielőtt túl késő lenne, beszámolok a nyár eddigi fénypontjairól.

Szerencsére június-júliusban tényleg szép nyári időnk volt, amit mi megpróbáltunk kihasználni. Az első igazi nyári hétvégén, június elején a tengerpartra (nem nehéz kitalálni kinek az ötlete volt), pontosabban Eastbournbe vettük az irányt. Hezitáltunk Bournemounth és Seaford között (állítólag ott is vannak szép fehér sziklák), de végülis itt kötöttünk ki, mert ide volt a legolcsóbb a jegy, és közel is volt. A vonatok a Victoria  stationről indulnak, és szerintem másfél óra alatt ott is vannak. Eastbourne tipikus tengerparti kisváros, és ami 10 perc alatt feltünt, hogy meglehetősen sok nyugdíjas lakik itt, gondolom öreg napjaikra egy nyugis, de szép helyre akartak költözi. Percenként haladtak el mellettünk a nagyon öreg (80-90) néniket/bácsikat toló kevésbé koros (60-70) nénik/bácsik. Plusz az alábbi képen látható kismotoros szék is fölöttébb divatos.

Szóval így néz ki Eastbourne a város szélén lévő kis dombról. Az első utunk ide vezetett, majd lesétáltunk a - sajnos kavicsos - tengerpartra, ahol belemerészkedtünk a rettenetesen hideg vízbe (megjegyzem, néhány elvetemült idióta angol fürdött is!!!), majd süttettük magunkat egy ideig a napon. A tengerpart igen érdekes, ugyanis 20-30 méterenként a partnak merőleges fakerítések állnak sorba, az én tippem az, hogy az ár-apály okozta hatások csökentése véget, bár pl Brightonban nincs ilyen, szóval nem tudom... Mindenesetre a sirályok szuperül érzik magukat a cölöpökön gubbasztva.

Amikor nagyon melegünk lett, a város másik vége felé vettük az irányt egy jó kis pubot keresve. Tényleg keresve, ugyanis Giles az a tervezős fajta, és már előtte kinézett egy a vélemények alapján szuper pub-ot. Nagy nehezen meg is találtuk, és tényleg szuper volt, valami tengerészes volt a design és a berendezés, hajókormánytól kezdve különféle képekig, sajnos a nevére nem emlékszem. Jól nézett kis, és amit ettünk, isteni volt, a hatalmas adagokról nem is beszélve. 

Eddigre rájöttem, hogy a tengerparti sütkérezés, és az "Áh, nem kell még naptej, én barnulni akarok!" felkiáltás következménye a gyorsan piruló váll és mellkas... pedig eddig még a napfelénél tartottunk csak... Oké, a pasim gyorsan rámkente a fél tubus maradék naptejet, és visszasétáltunk a partra. Ahol belefutottunk egy helyi koncertbe, ugyanis a város egyik egyedi jellegzetessége a 30 as évekből megmaradt band-stand, ami tulajdonképpen egy kör alakú színpad, itt elég népszerű, többnyire parkokban láttam én eddig. A zenekar musical slágereket játszott, úgyhogy maradtunk "1 kicsit" - ebből minimum 1 óra lett. Persze a tűző napon ültünk, amit a jobb vállam bánt a leginkább.

Végülis meguntuk a zene-bonát, és a maradék időnkben elsétáltunk a pier-ig, amit szerintem a Brightoni bejegyzésnél elmagyaráztam. Minden tengerparti városban van egy ilyen, és pont ugyanúgy néznek ki. A legjobb bennük a róluk nyíló kilátás, íme.

Jobbra nézünk:

Balra nézünk:

Hát igen, gyönyörű. Itt már kb úgy néztem ki én is, mint egy homár.

Kb egy hónappal ezután Windsorba indultunk, ami csak 40-45 percre van Londontól nyugatra. Vonatok a Paddington állomásról indulnak és átt kell szállni egy Slough nevű helyen. Az utunk apropója azon kívül, hogy Windsor is egy turistalátványosság a királynő rezindenciájával ésatöbbi, az volt, hogy Giles itt dolgozott pár hétig, mivel a munkahelye egyik partnercégének itt van a székhelye. Illetve nem is Windsorban hanem Etonban, de erről még később.

Ahogy megérkezünk, már a vonatból látjuk a kastélyt, nagyon szép, fennséges látvány, és sokkal nagyobb, mint amire számítottam. A vonatállomás egyben egy bevásárló-utca/központ egy része is, egy meglehetősen puccosé, viszont ebből kiindulva egy meglhetősen szépé is. A kastély innen kb 5 perc, viszont a bejáratot elsőre nem lehet betájolni. Megpróbálkoztunk bemenni egy kapun, de a biztonsági őr lepattintott bennünket. Azután megláttunk egy hatalmas sort, plusz azt, hogy 16 font a belépő, úgyhogy rögtön sétára is indultunk... a kastély normális bejáratához, és az odavezető nagyon, nagyon hosszú úthoz (hivatalos neve is ez - Long Walk - Hosszú út ) Mi a kasténytól indultunk és tőle távolodtunk.

A kapuból fényképezve:

20 perc séta után:

Eddigre elfáradtunk, és visszaindultunk. Ja, azt megjegyzem, hogy az út bal oldalán a királynő park-ja található végig, hatalmas, gyönyörű. A következő uticél Eton, és 1 pub volt, mert éhesek voltunk. Windsort és Etont egy híd választja csak el, mint Pestet és Budát, és mégis két külön település. Eton-ról ugye azt kell tudni, hogy a királyi csemeték ide jártak suliba(gimibe). Az egész városka tele van festői utcákkal, terekkel, amelyek néha a mediterrán néha a középkori városokat idézik, íme egy-egy példa. Mindkettő a Windsori oldalról.

Szerintetek mi tartja vissza az összedőléstől ezt a házat? Az én tippem: a többi ház...

Az ismét finom, ám rendhagyó  pub-ebéd után (én kagylópaprikást ettem, ami nem 1 tipikus pub-étel , de isssteniii) hajókázni mentünk! Giles ötlete volt, én meg naná, hogy nem tiltakoztam! Lehetett bérelni csónakot is, és kezdetleges motorcsónakot is, mi az utóbbit választottuk, amivel fél óra alatt messzebbre lehetett jutni. Habár közben kissé unatkoztam, mert a pasimat lekötötte a vezetés... Legalább sokat fényképeztem, bár a legtöbb folyó plusz zöld folyóparti fák, de amikor visszaértünk, újra szép rálátásunk volt a kastélyra.

Egy látványos óriáskerék is áll az egyik parkban.

Ennyi volt a napunk, nagyon élveztem, és összességében örültem, hogy töbet megláthattam e két nap alatt a "vidéki" angliából, ami egyre inkább úgy érzem, hogy megérne egy külön misét, mert akárki akármit mond, van egy olyan érzésem, hogy a londoni angolok nem egyenlőek az igazi angol angolokkal... Sokkal jobban adnak a hagyományokra, sokkal lassabban, nyugisabban tengetik az életüket, és kissé álmoskás hangulata volt a két városnak, a turistákat leszámítva persze. Hátha lesz még alkalmam hasonló helyeket látni, turisták nélkül, kiváncsi vagyok.

Remélem tetszett a beszámoló, azóta nem sokmi történt, egyszer kétszer voltam bulizni is végre, barátokkal találkozni, már hiányzott, és szombaton pedig indulunk Mallorcára (fura, de itt Majorának írják, ami sokkal magyarosabb, mint ahogy én tudom - Mallorca). Mindegy, a lényeg a lényeg, hogy 1 hét napsütés és tengerpart, jáááááájjjjjjj!!!! :D Mert megérdemlem.

Sok pusz, szeptemberben jövök új bejegyzéssel.

Ezt a bejegyzest is, mint minden eddigit mar eleg regota tervezem, de mint minden eddigi, sosem jott ossze a megvalositas.

Most eppen dolgozom (dolgoznom kellene), azt sem tudom mikor volt olyan alkalom utoljara, hogy munkabol blogoltam volna.

Epp egy nagyjabol nyugis pentek del-delutan van, probalom behozni az elmaradasokat (valami mindig elmarad, feltorlodik, stb).

Az elmult par honap eleg huzos volt es az elkovetkezendo par is az lesz, most errol probalok beszamolni.

Kezdodott azzal, hogy nalunk a penzugyi ev vege marcius vegen er veget, aprilis elejen kezdodik a kovetkezo. Az uj kezdetek oromere mindenkinek at kell esnie egy ev-ertekelo beszelgetesen a fonokkel. Az enyem azt hiszem valamikor aprilis vegen volt, tartottam tole, de nem volt veszes. Par dologban nem vagyok nagyon ugyes, mint pl a rendszerezes es a filing. Mentsegemre legyen mondva, hogy amikor 3 emailre kellene egyszerre valaszolnom, kozben a telefonon rendeleseket felvennem, es a fonoknek egy riportot osszeszerkesztenem, valahogy a regi papirok elrakasa nem tartozik a prioritasaim koze. Eppen ezert az egyik fo feladatom az uj evre a regi rendelesek, szerzodesek elpakolasa volt. Hatarido: majus vege. Majus vegen persze otthon voltam egy hetig, szoval a szabi elotti heten egesz heten papirokat rendszereztem, rakosgattam, es vegulis minden fontos dolgot elfile-oltam (erre nem tudok jo magyar szot, bocsi). Igen am, de amint visszaertem otthonrol, a nyakamba szakadt csomo olyan dolog, amit nem, vagy nem jol csinaltam azalatt a het alatt, amikor a papirokkal foglalkoztam, hihhetetlenul rossz 1-2 hetem volt, amikor ugy ereztem, hogy semmire nem vagyok jo. Plusz merges voltam a fonokomre is, mert en tudtam, hogy nekem nincs ilyenekre idom, es nem veletlenul nem csinaltam ezeket regebben, mert ha az agyam nem ott van, amit csinalok, akkor ez-az elmarad, elfelejtodik, plusz tudtuk mindannyian, hogy lesz egy gyakornokunk nyaron, aki mindezeket konnyeden megcsinalja. Na  mindegy, ez a resze nem is olyan fontos, csak kisse elegem volt akkor mindenbol.

Ezekutan juniusban 2 meetinget is en szerveztem, az egyik a karacsonyi ajandek-szettek prezentalasa a nagy aruhazak szamara, meg ugy altalaban a tobbi partnerunk szamara, ahol a terem berendezesetol a szendvicsek megrendelesen keresztul a reggeli megvasarlasaig mindenre nekem kellett ugyelnem. Osszessegeben nem nagy dolog, de 3 napon keresztul 1 oraval korabban kelni, boltba rohangalni, a recepciot hivni, hogy megerkeztek e idoben a szendvicsek, azutan atrohanni a nagy irodaba, elrendezni oket, stb eleg faraszto, viszont mindenki megjegyezte, hogy minden szuperul volt megszervezve. Hah!

Es a szokasos 3 havonta megrendezesre kerulo sales-meetingunk is juniusban volt, ahol az egyetlen ujdonsag az uj francia europai igazgato (az en fonokom fonoke) jott bemutatkozni plusz megnezni, hogy mi mit es hogy csinalunk. Jofej volt a pasi, a tobbieket is megnyerte, mert vegre valaki, aki nem kamuzik es harit, hanem megmondja a velemenyet, es latszik rajta, hogy kepes harcolni ertunk. Ja, es neki koszonhetoen vacsizni is elmentunk, megpedig a Hilton hotel tetejen levo Galwin etterembe, ahonnan szuper kialatas nyilik az egesz varosra. A hotel elotere lenyugozo, kicsit korabban erkeztunk, es mig az asztalra vartunk leultunk a barban es pezsgot ittunk, jajjdejo volt. Nekem a vacsora is nagyon tetszett, habar most hogy igy belegondolok, nem is emlekszem mit ettem. Azt tudom, hogy a desszertnel megint eljatszottam a hu, en abbol a rumba aztatott dolgobol szeretnek, es mikor kihoztak esett le megint, hogy ja, nem is annyira szeretem a rumot onmagaban...:) No comment. Mindenesetre nagyon elveztem, hogy olyan helyre mehetek, ahova nem sok alkalmam van ugy altalaban.

A sales meeting altalaban is motivacios hatassal bir ram, szoval a munkamoralom ezekutan helyrebillent nagyjabol.

Azota pedig porges van, mert megkezdodott a karacsony rendelesek rendszerbe bevivese (erre sem tudok jobb szot), es tavaly elegge ossze voltam meg zavarodva, hogy mire ugyeljek, es elhataroztam, hogy iden nagyon flottul meg fogok mindent szervezni. :) Plusz juliusban megerkezett az uj gyakornokunk, 1 franica csaj, aki meglepo modon tipikus akcentus nelkul beszeli az angolt, es jofej is, es szokott sutni-fozni, es ugy altalaban enni, ugyhogy belepasszol a tarsasagba. :) (Ros-szal minden nap megtargyaljuk, hogy ki mit reggelizik, ebedel, es ugy altalaban mit szeret enni:))

A fonokom meg tegnapelott elhuzott szabadsagra, es csak augusztus 23-an jon vissza, ami 3 es fel fonokmentes hetet jelent. Elotte meg lazan bedobta a hirt, hogy eloleptettek, ugyhogy ezentul nemcsak ezt a melot fogja csinalni, hanem az egesz europara kiterjeto "travel retail" igazgatoja is lesz, ami sztem az osszes repteri duty-free shop-ot jeleni. Az itteni felelossegeibol kicsit lefaragtak, azt mas veszi at a mi csapatunkbol, es Londonba is csak 2 hetente - 3 napra jon majd. Hat majd meglatjuk, ennek orulok nagyjabol, mert neha az agyamra megy, de sokkal nagyobb, komolyabb szervezettseget is igenyel majd. Mindez augusztus vegetol mar eletbe lep, szoval amint visszater a szabirol, mar kezdi is az uj melot. Ez izgalmas lesz sztem, kivancsi vagyok, hogy alakulnak a dolgok.

Az utolso hir, amit nem akarok elkiabalni, az az, hogy lehetseges, hogy megyunk Parizsba 1 napra (oktober vegen) valami meetingre! Persze nem lesz nagy huho, mert nagy a valoszinusege, hogy ott sem alszunk, hanem reggel megyunk este jovunk, de akkoris szeretnem, ha osszejonne. :D

Nos, orulok, hogy kepbe hoztalak benneteket, legkozelebb az eddigi nyar esemenyeirol tervezek irni, de ezt senki ne vegye keszpenznek, lehet karacsony kornyeken sikerul bejelentkeznem ujra. :D:D:D

Ha már itt vagyok, úgy gondoltam gyorsan feltöltöm már az elmaradt képeket! Ugye örültök? :D

Először is a Louvre:

Ha a távolban lévő kapun elindulunk, átmegyünk a Tüllériákon (kert), visszajutunk az obeliszkes térig, onnan tovább a Champs Elysee-n a Diadalívig.

Ezek a képek a kedvenceim a tükrödőzések miatt. Régi és új.

Útban a Notre Dame felé a szajna parti sétaközben:

És végül a Notre Dame teljes pompájában:

Pár képet berakok azutolsó napról is, csak hogy ellensúlyozzam a szikrázó napsütést.

A George Pompidou központ:

És a kilátás a tetejéről:

Na ennyi volt mára, nem is tudom mivel jelentkezzem legközelebb, pedig voltunk pár jó helyen. 

Már több mint 2 hónapja itt lakom, szóvaligazából már nem új, de azért bemutatom.

3 szobából áll, azaz 3an lakunk itt, egy francia csaj, aki phd-zik- nem tudom pontosan miből... Amikor beköltöztem a másik ittlakó egy másik francia lány volt, de ő kiköltözött kb 1 hónapja, mert a pasija Londonban kapott munkát és összeköltöztek. Helyette egy ausztrál nő jött - nő, mert közelebb van a 40hez, mint a 35höz, amit először furcsának tartottunk, de az összes jelölt közül ő volt a legszimpibb (illetve az egyetlen szimpi), úgyhogy őt választottuk. Azóta is szimpi, csendes, tiszta, és végre senki nem kel reggel az én időszakomban, úgyhogy nem kell a fürdőszobával taktikázni. Sokkal jobban érzem magam itt, mint az előző helyen, erre rá kellett jönnöm. A 2 kanadai csaj kedvesnek tűnt, de igazából nagyon felszínesek voltak, egyetlen nem közhelyekből álló beszélgetésünk sem volt talán így visszagondolva. Na mindegy is, az már a múlt.

Most jönnek a képek!

Konyha: nem túl nagy, de minden van ami kell, sőt, mosogatógép is!!

És végül az én szobám:

Sajna asztalom itt nincs, gondolkozom azon, hogy kérek egyet a főbérlőtől, még nem tudom.

Szóval egyelőre minden szuper, jól elvagyok, élvezem a nyarat stb. Bocsi, hogy ez a bejegyzés rövid lett. :) Pussz.

Hol is hagytam abba, hol is hagytam abba...

A harmadik napot rögtön a Louvre-nál kezdtük, és be is mentünk volna, ha épp nem kedd lett volna, és a Louvre nem keddenként lenne zárva. Ugye-ugye a szervezés... Viszont gyönyörűséges kék eges napsütétes időnk volt, de annyira hideg, hogy ha árnyékban voltunk, az utolsó métereket mindig futva tettem meg a napsütés felé, mert féltem hogy jégszoborrá válok.

A Louvre épülete szerintem gyönyörű, hatalmas, és mintha azt is hallottam volna, hogy az alagsorban is vannak képek, szóval tuti kell egy pár hét, mire egy igazi művészetszerető ember (nem én) körbejárja. A bejárat egy hatalmas üvegpiramis ( a Da Vinci kódból mindenki ismerheti - habár én nem értettem hogy hol is lehetne az a sír...), elvileg nagyon sok franciának nem tetszik, szerintem viszont ez a modern építmény valahogy tökéletesen kiegészíti a régi palotát. Próbálom megfogalmazni az élményt, de nem megy, ezt látni kell. Kár, hogy nem jutottunk be. :(

Utána továbbsétáltunk a Notre Dame felé, át a Szajnán, végig a folyóparton, át mégegy hídon, ugyanis ez a templom egy szigeten van, korbevéve Párizs legrégebbi részével, valahonnan a múlt évezred elejéről. (ha jól emlékszem)

A Notre Dame is gyönyörű, hatalmas, és mivel én olvastam róla A Katedrális című könyvben, külön örültem hogy láttam. Egyébként nem vagyok elájulva a templomoktól. Valami esemény is zajlott épp úgyhogy ingyen bemehettünk egy pontig, leültünk egy kicsit ámulni-bámuni.

Ezután kerestünk egy palacsintázót, ezek nagyon népszerűek Párizsban, és én még sose voltam. A Giles evett valami sósat, én meg valami fura indíttatásból olyat kértem amit flambíroznak, méghozzá rummal. Merthogy én szeretem a rumot, és ez biztos jó lesz. Hát nem. Kihozzák a palacsintát porcukorral a tetején, ráöntik a rumot, és meggyújtják ott előtted! Tökjól néz ki, de mire elég, a rumbeleolvad a tésztába, és nagyon nagyon erős, plusz nem finom. Ezen a ponton jöttem rá, hogy ja, én a rumos kólát, és a rumos kókuszgolyót szeretem, nem a rumot! Idióóta! Azt sajnálom, hogy kihagytam egy jó kis "tipikus" francia palit...

Innen nem messze volt a Latin negyed - következő állomásunk - nemtudom miért hívják így, az egyetemek (többek között Sorbonne) lelőhelye, és írók (Hamingway és társai) találkozóhelye a múlt században. Kétségtelenül hangulatos rész, Giles kedvenc kerülete. Míg én inkább a Montmartre környékén laknék, ha egyszer Párizsban élnék, ő a Latin negyedet választaná. Megbeszéltük, hogy innen visszamegyünk a hotelbe, de ide jövünk vissza vacsorázni.

Úgy is lett, nagyon jó kis helyet találtunk, és talán az első jellegtelen francia pincérrel is itt találkoztunk, aki nem is volt túl szimpi. Viszont talán a legfinomabb ételeket is itt ettük. Ha jól emlékszem a Giles itt csigát evett előételnek (én is megkóstoltam, semmi különös, mintha radírgumit kellene elrágcsálnod, és annyira átáztatták-lelocsolták fokhagymával, hogy más ízt nem is lehetettérezni, plusz nem is a házában hozták ki őket, hanem már ki voltak szedve).

A vacsi után kitaláltuk, hogy innen márpedig besétálunk a belvárosba, a Concorde-ig (az obeliszk szobor), ami nincs túl közel. A szajnaparton mentünk végig, számomra félelmetes élmény volt, nem attól féltem hogy megtámadnak, hanem már elég sötét volt, minden híres épület enyhén kivilágítva hatalmasodik föléd, alig valaki az utcán... Mint egy szellemváros...

Nem meglepő módon jól elfáradtunk esétre...

Na a következő nap volt az egyetlen, amely nem sikerült túl fényesen. A Giles úgy kezdte a reggelt, hogy jólenne, ha nem mászkálnánk sokat, mert fáj a lába. Pfff, na mondom, jó kis turista, akkor mit csináljunk, üljünk egy kávézóban egész nap?

Ja, plusz az eső is szemerkélt valamennyire.

A George Pompidu központba el akartunk azért menni, mert ott van néhány Picasso és Matisse kép. Én már eleve nem voltam túl jóhangulatban, mert fölhúztam magam valamin a reggel. Na mindegy, bementünk, a Giles ragaszkodott hozzá, hogy menjünk is föl a múzeumba, mondom oké. Megvettük a jegyeket, amikoris kiderült, hogy pont azt az emeletet tatarozzák, ahol ezek a "híres képek" vannak. Hát képzelhetitek... Oké, felmentünk a modern művészetes emeletre ha már itt voltunk, hát ne tudjátok meg, életem egyik legszörnyűbb élménye. Biztos sokan ellenkeznének velem, de számomra a sokkolás nem művészet. Az egyetlen dolog amit megtanultam, hogy a modert művészet kbabból áll, hogy egy meztelen nőnek mindenképpen szerepelnie kell benne, lehetőleg valami abszurd helyzetben. (szögesdróttal hullahoppozás, döglött kakas kivéreztetése, ez a kettő volt, ami kicsapta nálam a biztosítékot). Egy végtelennek tűnő óra után szerencsére elhúztunk innen is, viszont a Giles annyira fáradt volt, hogy kihagytuk azt, ami engem a legjobban érdekelt volna Párizsban múzeum szinten, a nemzetközi fotókiállítást. (előző nap bepróbálkozunk vele, de persze kedd lévén ez is zárva volt). Szuper, a hangulatomon ez sem emelt sokat).

Mindezekután az utikönyvem leírása alapján elmetróztunk Belleville-be, ami elvileg romantikus kellett volna, hogy legyen, de egyáltalán nem volt az.(kb mint egy lepukkant kínai negyed). Egy 30as évekbeli falusi hangulatúnak titulált részt kerestünk, amit kb fminimum él óra bolyongás, és vagy 100 lépcső megmászása után találtunk meg, és nem is volt annyira jó. Megjegyzés: turisták, be ne tegyétek a lábatokat Belleville-be!

Szóval ezekután szószerint visszamenekültünk Montmartre-ra, és próbáltuk a kellemes Párizst magunkkal vinni utolsó emlékként. :) Így utólag úgy érzem sikerült. :)

Na egyelőre ennyit, már csak a képekkel vagyok adós! Puuuusz!

Már több, mint 2 hete beköltöztem, úgyhogy itt az ideje, hogy beszámoljak róla, ugye?

Most épp újdonsült konyhámban iszom a kávét, hallgatom a vonatok zakatolását, egyébként meg az egész ház-lakás csendes, pedig már majdnem dél van...

Március végén egy szerdán költöztettem át az összes cuccomat, én magam meg csak a következő szombaton jöttem (mert az előttem ittlakó csak akkor költözött ki, nekem meg legkésőbb pénteig el kellett hagynom a másik házat), a köztes időben meg a Gilesnál laktam.

Az egyik ismerősöm ismerőse segített költöztetni, aki ezt a businesst mellékállásként csinálja. Kicsit későre beszéltükmeg az időpontot, de így legalább nem kellett korábban elkéredzkednem a melóból, aminek a főnök annyira nem örült, amikor említettem, hogy költöznék. Giles is segített persze, és nem kicsit meg volt lepődve, amikor mindent szépen összepakolva talált mire megkérkeztünk (a legutóbbi költözésemnél is segített, ahol kissé kaotikus állapotok uralkodtak). Csak a dobozokat kellett lezárnom, és kész-passz. A srác is megérkezett pontosan, szóval azt kell, hogy mondjam, hogy minden simán, zökkenőmentesen zajlott.

Pont amikor megérkeztünk a rendőrség "akciózott" az udvaron, 4en voltak, és vagy csak szétnéztek, vagy kerestek valakit - utánanéztek valaminek, nemtudom, de szép kis fogadtatás volt, na mondom jó lesz ez.

A hét hátralevő része elég sűrű volt, mert még vissza kellett menni a házba kitakarítani, plusz egyedül voltam az irodában, úgyhogy lefáradtam.

Szombaton a költözés simán ment, az összes ruhám elfér a szekrényben-komódban, még hely is maradt, a könyveim sem keverednek a sminkcuccaimmal, és az ágyam fölött is van 2 kicsi polcocska, ahova képeket-képeslapokat pakolhatok ki. Persze ismervén engem, gondolhatjátok, hogy a kipakolás-rendetrakás még nem ért a végső stádiumába - majd ma!

A szobám hatalmas, barátságos, bár lehet ki kellene raknom pár posztert, az egyetlen negatívum az elrobogó vonatok az ablakom előtt. Nem is a zakatolással van bajom, hanem mintha mindegyik pont itt befékezne, sínt váltana-kanyarogna, mindezt egy hangos-éles nyikorgással egybekötve, ami rohadtuk idegesítő. Volt az elején, mostmár egész jól megszoktam, csak egy-egy hosszabb, hangosabb "fékezés" zavar meg néha. Szóval ha valaki hozzám készül majd vendégésbe, ezzel számoljon!

Szerintem előbb utóbb képeket is csinálok, és akkor majd részletesebben is beszámolok azitteni helyzetekről. Furi, az előző hely volt az első, ahol nem csináltam képeket a szobáról...

PS: Tudom, hogy még adós vagyok Párizs utsó napjával, így 2 hónap után talán sikerül befejeznem a beszámolót, sorry!

Akár hiszitek, akár nem, az eddigi heteken át tartó szenvedésekkel ellentétben ez esetben 1 hét alatt sikerült újalbit találnom.

2 héttel ezelőtt vasárnap kezdtem úgy igazából a hirdetések nézegetését és az emailküldést, és sikerült is minden nap megnéznem egy albit, ami jó aránynak mondható. nálam. Pláne, hogy egyik sem volt elrettentő, viszont az volt az álalános helyzet, hogy amelyik helyen a szoba volt szép és lakható, sem a ház, sem az ottlakók nem tetszettek. Ahol pedig 1 szimpi emberke mutatta meg a házat, ami jól is nézett ki, ott a szoba volt iszonyatosan pici, és a méretéhez képest meglehetősen drága.

Pénteken kaptunk egy belső emailt a hr osztálytól (néha küldenek körbe emaileket olyanoktól, akik a cégnek dolgoznak), hogy egy szoba kiadó Pimlicoban (nagyjából belváros, mindenesetre még egyes zóna), 500 fontért (amennyit most is fizetek). Hmm... A leírás alapján nagy volt a szoba, és összesen 3an laktak ott. De persze folyamatosan az járt a fejemben, hogy oké oké, de hol itt a trükk? Azért persze írtam a csajnak, aki válaszolt, jófej volt, küldött képeket is a lakásról és a szobáról, és megbeszéltünk egy időpontot vasárnapra, hogy megnézzem az albit.

A képek alapján a szoba tényleg nagynak tűnt, viszont a konyha és a fürdőszoba kissé elhanyagoltnak, és nem túl tisztának... No de sebaj, fél óra pluszt megér.

Amikor odaértem, rájöttem, hogy valószínűleg miért olyan olcsó a lakás. A 2 legközelebbi megálló a Sloane Square és a Victoria. Sloane Square egy nagyon tündéri, és nem mellesleg puccos és drága városrész cuki kis utcákkal házakkal körbevéve, Victoria pedig az egyik legforgalmasabb metró- és vonatállomás irodaházakkal, buszpályaudvarral, színházzal, stb. Namost a rész ahol a lakás van, mindkettőtől 10 percre van, de egyikhez sem tartozik stílusában (sajna), ugyanis a lakás egy bérháztömbben található. Szerintem nem túl népszerűek ezek errefelé, de ha már ott voltam, csak bementem... :) Egyébként nem tűnt gáz környéknek, csakhát rosszabbul néz ki, mint amin keresztülentem mire odajutottam... 4 nagyobb házegyüttes vesz körbe egyk kis játszóteret, szóval ha gyerekeket le mernek vinni játszani, nagy baj nem lehet.:)

Na ennyi bevezető után rátérek a lakás bemutatására is. Az első meglepetésem ott kezdődött, hogy új tipusú fa-hatású laminált padló van a folyosón és a szobákban, ami a mostani recsegős hajópadló után egy álom. A szoba hatalmas, nagyobb, mint a mostani, nagyobb szekrénnyel, nagyobb komóddal. (Nem hiszitek, de ezt a szobát is kezdtem kinőni.) A konyha és a fürdőszoba is okés, egyáltalán nem látszottak azok a foltok, hibák,  amiket a képeken láttam. Plusz a két másik lány is abszolúte normálisnak tűnt, mindetten franciák (nekem ez a sorsom úgy tűnik, lehet el kellene kezdenem franciául tanulni??), velem egyidősek.

Természetesen egy kis beszélgetés után ott rögtön mondtam, hogy igen, én ezt a szobát szeretném. Mondták, hogy még 2 ember fogja megnézni (mindkettő a hr-es hirdetésen keresztül), és hogy utána valószínűleg döntenek. Próbáltam nem nagyon beleélni magam, de mégis pozitívnak maradni.

Aznap este volt egy telefonhívásom, de pont lemaradtam róla, és csak 11körül vettem észre, viszont még elalvás előtt mégegyszer lecsekkoltam az emailemet, és pont jött egy, hogy engem választottak. :D:D

Hattalmas megkönnyebbülés....

Azóta igazából rájöttem, hogy függetlenül, hogy ilyen jól alakult a keresés, nem is bánom, hogy el kell mennem, a környék néha lehangoló tud lenni (a parkot azért szeretem), és a 2 kanadai csaj is egyre többet problémázik... Szóval juhhé! (remélem ez így is marad)

Ja, megtudtam - ha valakit érdekel - hogy az Emma azért keresett egyedül albit, mert bár nagyon jóbarátok a Jen-nel, de az együttélés nem mindig olyan fényes, plusz úgy érezte az Emma, hogy ő csinál mindent, intézi a számlákat (mondjuk azt az egész háznak), rendezi a bevásárlást (ők ketten együtt vesznek dolgokat), szóval besokallt. De 2 nap hallgatás után elvileg megbeszélték, és most szent a béke. Bár a Jen sztem 1 kissé bekattat, ekezdett pörögni, emaileket írni, hogy takarítsunk (holott énj ókislány vagyok, mindig megcsinálom a részem), kiosztotta Sam-et, hogy miért hagyja szét a száradó alsónadrágait a lakásban, stb... Jájj.

Már kevesebb, mint 2 hét.

A Concorde-nál hagytam abba, ahonnan  ha az egyik irányba tekintettünk, látni lehetett a Diadalívet, ha pedig a másikba, akkor pedig a Louvre-ot. Ez az egyik lenyűgözőbb dolog számomra Párizsban, a La Defense modern diadalívje, az eredeti Diadalív, a Camps Elysee, a Petit és Grand Palais, a Concorde, a Tuilleriak kertje és a Louvre mind egyvonalban vannak.

Elindultunk a Diadalív felé, kis kitérővel, egy másik szépnek mondott bevásárlóutcát is végigjártunk, ahol persze rögtön egy Cartier butikba botlottunk... :)

Azért egy idő után kiértünk a Champs Elysee-re, sajnos nem sok fotót csináltam itt már, az egyik az óriás Louis Vuitton butikról és irodaházról amit már említettem.

Azután nagy sokára megérkeztünk a Diadalívhez, itt már eléggé össze voltunk fagyva ha jól emlékszem, és fújt a szél is nagyon. A Diadalív árnyékában azért még felfedeztem egy újabb butikot:

És pár kép a nevezetességről is:

Ezután a hotel felé vettük az irányt, hogy némi pihi után vacsizni induljunk. Szerintem én 1 kicsit be is aludtam a szobában, plusz Giles javaslatára letusoltam, ami sokat dobott a hangulatomon. :) Esti fényben is meg akartuk nézni Montmartre-ot, sajnos a gépemmel nem sok érdemi éjszakai képet lehet csinálni, íme az egyik kivétel:

Nem nagyon látszik a képen, de hatalmas sor áll a Moulin Rouge előtt. Hullafáradtan zártuk a napot, rengeteget gyalogoltunk, de megérte.

Vágjunk is bele...

Arra valahogy mindenki emlékszik, hogy milyen volt, amikor először meglátta...

Egyre közeledtünk...

És már fentről szemlélve a várost:

Kb középen a Notre Dame-ot lehet látni, az aranykupolás épület pedig egy Napoleon által építtetett kórház, ahol a sírja is található.

Ez mondhatni a déli városrész a nagy toronyt Montparnasse-toronynak hívják, szerintem nagyon nagyon nem illik bele a látképbe.

Háttérben az üzleti negyed, a La Defense látható, biztos szép este kivilágítva is.

Amikor itt lenéztem, egy picit elkezdtem szédülni...

Ezen a két képen pedig azt a hidat, és a 2 palotát láthatjátok, amelyek szinten a világkiállításra épültek. A leglenyűgözőbb a nagyobb palota (úgy is hívják őket, hogy Grand Palais és Petit Palais, azaz nagy és kis palota), ami tényleg hatalmas, és éjszaka kivilágítva messzire ellátszódik a boltozata, és még nagyobbnak tűnik.

Ezután kis séta következett, és a Concorde-nál kötöttünk ki, ami egy nagy tér, egy hihetetlen magas Obeliszkkel a közepén, és egy  nagyon forgalmas körforgalommal körülötte. Fura látvány ez az egyiptomi izé (nem szobor, nem épület, nem is tudom mine nevezzem) Párizs közepén...

Két kép az obeliszkkel, háttérben az Eiffel toronnyal (ennyit gyalogoltunk egyébként).

Most pedig új bejegyzést nyitok a nap második felének a képeivel, mert már nem győzöm szerkesztgetni...

Nem fogjátok elhinni...

Én itt írogatom nagy vidáman a párizsos dolgokat, erre...

Pont két hete bekopogtat hozzám az egyik lakótársam (Jen - szőke kanadai), hogy beszéltem e valakivel mostanában a lakásból. Mondom nem. (Egész hétvégén a Giles-nál voltam, mert szombaton laltároztunk KT-ben, utána pedig tudtam, hogy hulla leszek, és mondam neki, hogy tessen engem vendégül látni hétfő reggelig.) Mert az a helyzet, hogy a főbérlő úgy döntött, eladja a házat amiben lakunk, és már el is kezdték mutogatni. (pfff, amilyen kupi nálam egy gyors reggeli készülődés van, jézusom...  plusz nem szeretem, ha idegenek csak úgy járkálnak a lakásban) De azt is hozzátette, hogy még csak most kezdték a keresést, és amúgyis van 2 hónap felmondási időnk, meg úgyse most fogják eladni, lehet jópár hónapba beletelik. Hát jó.

Igen ám, de rá egy hétre a nap közepén kapok egy emailt a másik kanadai csajtól (Emma - barna hajú), hogy rossz hírt kell közölnie, ugyanis ezennel fölmondja a szobáját és előreláthatólag március végén-április elején költözik ki, mert délebbre akar lakni Na ez aztán a sokk! Előszöris mert azt hittem, hogy a két kanadai csaj együtt fog költözni, hiszen ha itthon vannak, állandóan együtt csinálnak mindent, főznek, boroznak, filmeznek, stb. A másik dolog, hogy fogalmam sem volt, h kinek kell keresnie a helyére egy új lakót, mert ez elég reménytelennek tűnik egy olyan házba, amit hónapok múlva (akár 3,,akár 6) eladnak.

Másnap reggel összefutottam az Emmával a fürdőszobában, és tök jófej volt, mondta, hogy talált egy szobát, amire nem tudott nemet mondani, Claphamben van (kedvenc részem Londonban), és nagyon közel a munkahelyéhez. Hát jó.

Igen ám, de 20 perc múlva Jen-nel is beszéltem, aki kissé ki volt akadva (a kanadaiak alapjában véve annyira kedvesek, hogy nem mindig lehet megállapítani, hogy a mosolygós (ál)arcuk mit takar, szóval az enyhén neheztelő hangvételét én kiakadásnak veszem), ugyanis ő is tegnap az emailből tudta meg, hogy az Emma kiköltözik, és hogy akkor ők nem együtt fognak majd... Igen ám, de nem tudom hogy csinálta, de 1 délután alatt talált magának egy új albit (miért??), úgyhogy ő is megy egy hónap múlva. De mondta, hogy majd megpróbál beszélni a főbérlővel, hogy mi úgy maradhassunk, hogy ugyanannyit kelljen fizetnünk, mert kevés pénz is jobb lenne neki, mint semennyi. Hát jó.

Igen ám, de a következő nap (???) jön egy újabb email, most a Jen-től, hogy beszélt a főbérlővel (ügynökséggel?), hogy eladták a házat, 1 hónap (!!!) múlva költözés kifelé mindenkinek.

Most abba nem menjünk bele, hogy 1 hónap, vagy 2 hónap, én úgysem kezdtem volna el keresgélni az első hónapban, csak ott lett volna mindig a háttérben, hogy Dia, költözni kell, jajj-jajj.

Szóval újra itt vagyok, kiakasztó, hogy az első olyan albiból el KELL mennem, ahol nem volt az az érzésem 3 hónap után, hogy na jó, akkor keresni kéne valami mást...

Egyébként meg már elkezdtem a vadászatot (angolul flathunting, ami lakásvadászatot jelent), ma meg is néztem 1 szobát, egy másik is tervbe volt véve, de mire odaértem, elvesztettem a pasi telefonszámát, és a kaputelefonra meg nem válaszolt senki. Amikor hazaértem, írtam neki bocsánatkéső emailt, amire válszolt, hogy hát igen, pont nem jó a kaputelefon... Köszi... Kellett már egy ilyen diás történet...

Még annyit, hogy a 2 nap képeit már megszerkesztettem, csak fel kellene őket tölteni, és kommentelni, talán holnap este, de ne kiabáljunk el semmit.

Most megyek aludni, jóéjt mindenkinek, szép álmokat, stb.

A két egész napunkat úgy osztottuk fel, hogy először megnézzük a város nyugati részét, utána pedig a keletit. Elméletileg Párizsban is, mint Londonban a nyugati rész a szebb, gazdagabb, míg a keleti a kissé lepukkantabb. Ezt konkrétan egy párizsi ismerősöm mondta, nem tudom mennyi a valóságalapja, tény, hogy amit mi láttunk alátámasztotta ezt.

A nagy terv az volt, hogy az Eiffel torony közelében kezdünk, utána jól körbenézzük, felmegyünk a tetejére, és végül elsétálunk a Champs Elysees egyik végéhez, nem oda, ahol a Diadalív van, hanem a másikhoz, de végülis majd a Diadalívnél kötünk ki. 

A toronynál egy csomó képet csináltam, egyszerűen nem tudtam betelni a látvánnyal. Viszont iszonyatosan hideg volt, ezért a jókedvünk egyre csak fogyatkozott. Igaz, találkoztunk egy párral (az emberek segítenek egymásnak képeket csinálni, hogy mindenki normálisan benne legyen), ahol a pasi az Eiffel torony tetején kérte meg a barátnője kezét. Ez szmomra kicsit talán túl romantikus... Mindenesetre ők mondták, hogy készüljünk fel, kb 40 perc sorbanállásba kerül, hogy feljussunk a tetejére. Hurrá! Ennek ellenére eléggé elszántak voltunk, "hamár itt vagyunk" alapon. Miután kis kavarás után megállapítottuk, hogy melyik sornak hol a vége (a torony több lábánál van bejárat, és a sorok összevissza kanyarognak, és sokszor egymásba érnek), beálltunk egybe. Szerencsére jót válaszottunk, viszont tényleg minimum fél órát toporogtunk egyre jobban átfagyva. Ha fúj a szél, akkor általában lezárják a torony legtetejét, ez történt most is. Annyira nem bántuk, nem óhajtottunk még oda is sorba állni (3 emeletes az Eiffel torony: 1.étterem, 2.kilátó, 3.legtető-kilátó, és a 2.-on át kell szállni egy másik liftbe, ami a felvisz a harmadikra, azaz újabb várakozás). A felhős idő ellenére tényleg csodálatos élmény volt, leírhatatlan. Itt döntöttük el, hogy ide el kell jönni még, jóidőben, hogy érdemes legyen felmenni a legtetejére is.

Mire lejutottunk, már nem nagyon éreztük a lábainkat, ujjainkat úgyhogy mindenféle látványosság megtekintése előtt előnyt élvezett egy hangulatos kávézó felkutatása. Éppenhogy csak sikerült. Itt nincs jó pincéres sztori, viszont itt vontuk le azt a következtetést, hogy a francia pincérek megfelelő szinten beszélnek angolul, akárhol is vagyunk. Giles egy Crocque "Möszijő"-t (nem tudom leírni fanciául) evett, amikb olyan, mint egy melegszendvics. Én pedig egy almatortát, ami émelyítően édes, ámde mégis finom volt. Itt tenném hozzá, hogy én, mint jó magyar turista, készültem ám szendvicsekkel meg kekszekkel az útra, de Giles lehet nem ehhez van hozzászokva, és majdnem minden alkalommal beültünk valahova. Ami azért valljuk be kellemes, plusz sokkal többet hozzáad egy ország kulturájához, mintha egesz ido alaltt otthoni szendvicseket ennenk. (azert most megennek egy jo kis vajas pickszalamis szendvicset....)

Ezután csak sétáltunk, sétáltunk, és sétáltunk... Láttunk egy csicsás (de szép) hidat, és 2 palotát, amit szintén arra a világkiállításra terveztek és építettek, mint az Eiffelt, egy obeliszket, amit Egyiptomból hozatott valamelyik Napoleon (vagy vmelyik másik király...?), végigsétáltunk egy híres luxus vásárlóutcán, és a Champs Elyseen köttünk ki. Ami szerintem szintén egy lenyűgöző része Párizsnak. A londoni Oxford Streeten egyharmadannyi sétálóhely van mint itt, plusz egy akkora Louis Vitton boltot/főhatiszállást is láttam, mint egy szálloda. Nem csoda, hogy majd minden második párizsi karján ott libeg egy Louis Vitton táska. Plusz láttam egy Promodot is, képzeljétek! Ha nem pasival lettem volna (aki úgy áll 1 boltban mint egy elveszett gyerek), tuti bementem és szétnéztem volna, de így csak egy nagyot sóhajtottam és továbbmentünk... A Diadalívnél kötöttünk ki, de már olyan hullafradtak voltunk és persze annyira fáztunk megint, hogy nem mentünk föl, hanem hazafelé vettük az irányt. Apropó Diadalív. Én egyszer azt hallottam, hogy Győr is fönt van a listán (városok nevei, amiket Napoleon serege meghódított),viszont akárhogy kerestem, nem találtam. Aki tudja a választ, hogy tévedek, vagy tényleg ott van, megírhatná!!!

Ezen este is kikötöttünk egy étteremben valahol a Montmarte közepén, itt bepróbálkoztam a sajttal, mint desszert, ami nem is volt rossz (én szeretem a sajtot), de nem is volt túl nagy választék. Az úton hazafelé még beültünk egy hangulatos helyre, ahol élő latin-jazz zenét játszottak, tökéletes (romantikus) lezárása egy újabb szép napnak.

Legközelebb jönnek a képek. (bocsi, de aprólékos munka lekicsinyíteni, és feltölteni, kommentálni, és megszerkeszteni őket...:S)

Puuusz!

Oké, szóval íme a képek az első napról.

Kilátás a hotelből, egyben megcsodálhatjátok hogy milyen szép időnk volt.

Az első turistalátványosság, nem kell bemutatni. Amikor először megláttam, sokkal kisebb volt, mint vártam. Egyébként még működik, táncos esték vacsorával elég sokba kerülnek úgy hallottam (70 euro körül, kezdődnek ha jól emlékszem...)

Na ez Amelie kávézója. És itt találkoztunk az első francia pincérrel... Ugye elterjedt nézet, hogy a franciák alapvetően udvariatlanok rosszabb esetben bunkók, és a francia pincérek halmozottan azok, még az egyik munkatársam, Claire is tartott tőle, hogy rosszul fogjuk viselni a közönyösségüket. Ehhez képest még azelső helyen sem tűnt olyanvészesnek a helyzet, pedig itt volt a legroszabb a kiszolgálás. Leültettek, menü elénkrakva, utána kissé megfeledkeztek rólunk, mert dugig volt a kávézó. Aztán rendeltünk, ki is hoztak valamit, ami totál nem hasonlított arra, amit kértünk. Már már épp megkóstoltam volna, hogy végülis mindegy, biztos jó is,  jött vissza a pincér és kikapta a kezünkből a csészéket. Ok, pár perc múlva jött a miénk is, az enyémhez nem volt tej. (az én olvasatomban ha valaki kávét kér, akkor adnak mellé cukrot, és tejet) Kértem. Erre lenyomott nekem a pasi egy 2 perces francia monológot, aminek a hangsúlya a "mégis mit képzelek én" volt, a Giles szerint azt mondta, hogy miért csak most szólok, és ezért majd külön kell fizetni... Azután pedig csak vártunk, és vártunk - persze közben szuggeráltam a pincért, aki rám se bagózott. Egyszercsak rámpillant és a homlokára csap. Na mondom, köszi...

Séta közben láttuk ezt a két igazi szélmalmot, és utána olvastam az utikönyvben, hogy annak idején kb 30 ilyen működött, mára már csak ez a kettő maradt. Az egyik alatt egy étterem üzemel. Ezzel választ is kaptunk arra a kérdésre (márha valaki feltette), hogy honnan ered a Moulin Rouge, és Amelie kávézójának a neve is valami olyasmi, hogy kávézó a 2 szélmalomhoz.

Amikor először megláttuk az Eiffel tornyot... Szerintem csodálatos, fennséges és természetesen uralja Párizs látképét. Azt hiszem sokkal hatásosabb így messziről.

Ez a két kép nem igényel kommentet, szép kilátás adomb tetejéről...

És végül:

 Este pedig elmentünk egy szuper étterembe, ahol a párizsi pincéres sztorink második szereplőjével találkoztunk. Egyébként jellemző az összes vendéglátó egységre, hogy az asztalok annyira közel vannak egymáshoz, mintha mindenki 1 társasághoz tartozna. Ha magyarokkal lettem volna, kevésbézavart volna, mert senki nem értett volna, de Párizsban (ez esetben párizsi étteremben) minden második ember turista, és minden második turista angol. (éljen az Eurostar, Párizs tulképpen közelebb van mint bármelyik északi város, Manchester vagy pl Glasgow/Edinburgh). Na de visszatérve az étterembe. Kezdetnek rendeltünk egy üveg bort, amin a pincér kiakadt, hogy egyrészt nem lesz e az sok kettőnknek, másrészt láttuk e, hogy mennyibe kerül? Meggyőztük, hogy azért csak azt szeretnénk. A 3 fogás megrendelése, felszolgálása, elfogyasztása remekül, már-már zökkenőmentesen sikerült. Én előételnek egy félbevágott avokádót ettem rákocskadarabokkal a közepén (vmi szószban voltak a rákok). Sztem azért választottam ezt, mert én értettem az avokádot, Giles lefordította a rákocskákat,és úgysem sokszor adatik alkalmam avokádot enni. Plusz sztem a többi előételt nem nagyon sikerült beazonosítani, amit meg igen, az "túl snassz" volt. A főételem egyszerű bárányborda volt sültkrumplival, a steak és a sültkrumpli szintén "tipikus francia ételnek" számít szerintem, ezen meglepődtem. Vagy lehet, hogy az angol turisták miatt lett népszerű? Nem hiszem... Desszertnek pedig kockáztattam, egy Úszó sziget fantázianevű édességet rendeltem, amiről kiderült, hogy egy szuper választás volt, mert egy madártejnek felelt meg kb. :)

Mindeközben a mellettünk ülő pár is végigért a 3 fogáson, a srác desszertnek sajtot kért valamilyen speciális borral, mert az úgy nagyon jó. (nem hallgatóztam, de fél méterre ültek tőlünk tényleg) A pincér pasi kicsit értetlenkedett, de kihozta. Miután ezt elfogyasztották, leintették újra a pincért, és kértek kávét. Erre a pincér félig felháborodva (nem túl komolyan persze) megjegyezte, hogy "még egy kávét is"??? :):):)

Egyébként nem tudom hogy jön át leírva, de mi nagyon bírtuk a pincéreket, a nagy különbség köztük és az összes többi nemzet pincérei között, hogy míg mindenki más észrevétlen próbál maradni, ők a kezükbe veszik az irányítást, megmondják a véleményüket, és úgy általában süt róluk, hogy nekik itt fontos dolguk van, úgyhogy tessék összeszedni magunkat. Ez nem zárja ki azt, hogy jófejek legyenek.

Egyébként az étterem, azt hiszem írtam az előző bejegyzésben, klasszikus berendezésű, nagy terű, helyiség volt, sztem az atmoszférája miatt volt ilyen népszerű (a konyha a Bruno, és az utikönyvem szerint is átlagos/egyszerű - ámde a fáradt turistának pont tökéletes). Sajnos nem sikerült jó képeket csinálnom, ez az egy lett elfogadható.

Nade most következett a számla kihozatala, és a vele járó nem egyszerű művelet. Mivel már az elején leborították az asztalt egy fehér terítő-papírabrosz-szerűséggel, a pincér arra írta fel a rendelésünket. (ami egyébként hasznos) Amikor kértük a számlát, visszahozta a menüt, hogy adjuk mi is össze a biztonság kedvéért. Szerintetek egy üveg bor után mennyire ment a matek? Oké, kábéra kiszámoltuk a Giles-szal. Visszajött a pasi, és elkezdte az összes rendelt tétel mellé odaírni az árát. Utána összeadta a 2 előételt, a 2 főételt, és a 2 desszertet egy zsebszámlógéppel. Utána összeadta ennek a 3nak az eredményét, plusz a bort, és voila:

Jó, hát akkor ismételten elnézést kérek, hogy megint ennyi ideig nem jelentkeztem.

Az első és legfontosabb oka tulajdonképpen az, hogy pepasiztam... :) És ezzel párhuzamosan rájöttem, hogy ez egy nagyon időigényes elfoglaltság. Oké, hogy nem töltjük együtt a hét minden estéjét és az egész hétvégét, de sokkal nehezebb rávenni magam arra, hogy leüljek és írjak, ha mondjuk vasárnap du 6-kor érek haza.

Egyébként meg egy újabb takarítási hullám közepén vagyok, azaz újra sikerült lepakolnom a kis asztalomról. :)

Hú, ha belegondolok, lassan fél év is eltelt majdnem az utolsó értelmes bejegyzésem óta, most az albikeresést nem számolom ide. Szóval megpróbálom egy kicsit összesűrítve előadni, remélem nem bánjátok.

Szóval Giles-szal (így hívják) még júliusban kezdtünk randizni, de már kb azelőtt novembertől ismerem, mert együtt jártunk salsára. Volt hogy egy csoportba, de később megelőzött, de időről időre megtalált, és beszélgettünk. Pont akkor randizgattunk, amikor még napsütés volt, lehetett parkban sétálgatni plusz piknikezni, temzeparti fesztiválra menni, és minden olyat csinálni, ami most rettentően hiányzik ebben a szürkeségben (oké, nem panaszkodom, elvileg otthon nagynagy hó van).

Utána hazamentem, aztán volt a leltáros időszak, és az albikeresés, ezekről írtam szerencsére. Mindezekután, mikor már beköltöztem-kipakoltam-lenyugodtam, a Giles-szal elmentünk egy napra Cambridge-be, ugyanis ő ott tanult, és egyébként is egy gyönyörű város. Én külön örültem, mert Brightonon kívül még máshol nem jártam "vidéken", ami tiszta szégyen, tekintve hogy másfél éve itt vagyok (voltam akkor). És hát mit ne mondjak, Cambridge gyönyörű, egy középrkori városka, tele régi kollégiumi épülettel, kis kanyargós utcákkal, hidakkal, stb. Be is illesztek pár szép képet, szerencsések voltunk mert gyönyörű őszi időnk volt.

A meló időközben elég stresszes, mindig van valami probléma a szállítmányokkal, és a főnököm időről időre (kb havonta) csinál egy az én értékrendszeremmel mérve bődületes idiótaságot, amivel kicsapja a biztosítékot, és akkor ki vagyok akadva, de aztán kb 1 hétre rá max valahogy csak túléljük, és ő is valahogy kikerül a slamasztikából. Zárójelben megjegyzem, hogy lehet nem nekem van igazam, mivel ő régebbóta van ebben az üzetben, és nem mindig az a célravezető megoldás, amit a naív Diácska gondol. Viszont volt karácsonyi partink a Cartier-rel autmatikusan utántöltődő pezsgősüveggel, kentish towni ismerősökkel, plusz a mi részlegünknek egy vacsi, pucccos éttermeben, mini adagokkal és drágasággal. Mindkettő jól sikerült, a vacsit én szerveztem. :D

Idén Karácsonyra is hazamentem, ráadásul úgy, hogy 4 napot egyfolytában otthon töltöttem, nem lehetett rám panasz hogy állandóan eljárkálok. Plusz jókat ettünk, sokat aludtam és olvastam. Hihetetlen egyébként, hogy a két "életem" mennyire el tud különülni, ha otthon vagyok, majdhogynem megszűnök londoniként viselkedni (habár nemtudom ez mit is jelent pontosan), és 5 perc otthonlét után néha úgy érzem mintha el sem mentem volna. Viszont az is igaz, hogy pár nap után elkezd hiányozni a londoni napjaim rendszere, az emberek, a város, és úgy általában az itteni életem. (oké az előző 2 mondat üti egymást, de mindkettőt igaznak érzem...) De visszatérve haza, még volt egy jó kis csajos esténk az Ágival meg a Verával, rokon és szomszédlátogatás. Szilveszterre meg mentem Pestre, ahonnan jan 3-án jöttem vissza. A szilveszter önmagában megérne egy külön bejegyzést, ha publikus lenne, de nem az.:) Jó is volt, mert annyira, de annyira régen volt egy igazi beszélgetős esténk a csajokkal (egyetemi barátok), és max fél óra után elértük azt a szintet, hogy nem a "jajj elmesélem mit történt velem eddig" kérdéskört feszegettük, hanem csak úgy nosztalgiáztunk, pletykálunk, és hasonló. Viszont rossz is volt, mert az éjfél utáni rész tiszta káosz volt, de ezt nem is tudnám jellemezni 2 mondatban, úgyhogy kihagyom. 

Nem tudtam annyi emberrel sem találkozni otthon, akivel szerettem volna, ezt is sajnálom, de remélem majd legközelebb.

Oké, új év, új és szép remények. :) (határozottan jobban éreztem magam mint tavaly, vissza lehet keresni az 1 évvel ezelőtti bejegyzésemet, én emlékszem eléggé depis pár nap volt az) A csajok (akikkel a Szilesztert töltöttem) jöttek Londonba 4 napra, úgyhogy erre az időre visszavedlettem turistává. Szerintem jól sikerült, szerintem mindenki jól érezte magát, és örültem, hogy mindenkinek az elvárásokon felül tetszett London. Az idő néha keresztbetett a terveinknek, és pl ki kellett hagynunk Notting Hillt, de csináltunk pár olyan dolgot is, ami az én Londonomhoz tartozik (na jó, ez kb kimerül a péntek esti pubozásban, és a Starbucks Caramel Macchiato-jában... :) ), de pl elmentünk bulizni is, és meglehetősen sok időt töltöttünk shoppingolással, ó jajj. :) Az egyetlen hátulütője a kiruccanásnak az volt, hogy a Green Line (busztársaság) jóvoltából szegény csajok lekésték a gépüket és egy egész éjszakát a lutoni reptéren töltöttek, el sem tudom képzelni milyen lehetett. Egy idő után - remélem - csak egy vicces sztori lesz, ami hozzáad az élményekhez és nem pedig elvesz.

Időközben pedig a Giles-szal ehatározunk, hogy elmegyünk valahova pár napra, és ez a valahova pedig Párizs lesz!!!! :) Juhhé!!! 1 hét múlva ilyenkor már ott is leszünk 4 nap 3 éjszaka, utazás Eurostarral, szállás reggelivel, a kedvenc turistalátványosságom, a Sacré Coeur közelében. :D Reménykedjünk hátha lesz ihletem, hogy elmeséljem, ha visszajöttünk.

Mi is van még... Ja, a szülinapom is most volt, aminek örömére pár barátommal (többek között Marcsi, Anita, Berni, Kata akiket a legrégebbóta ismerek itt + pasik) elmentünk a kedvenc pubomba, vacsiztunk, ittunk, beszélgettünk, és tök jó ajándékokat kaptam!! (kifejezetten találó + aktuális volt mindegyik)

Oké, akkor mára ennyi, újfent remélem, hogy ezentúl szorgalmasabb leszek, de az tény, hogy kivételesen itthon töltöttem majd az egész hétvégét, mivel a Giles haverokkal sörözött-curryt evett-rögbi meccset nézett. Lehet többször kellene ilyen programot szerveznie??? :)

BOLDOG SZÜLINAPOT ANYUUUUUUUU!!!!!!!

Hát igen, másfél hónapba telt, majdnem kettőbe, mire sikerült újra összeszednem magam. Az albis probléma relatíve gyorsan megoldódott. Az utolsó bejegyzésemet (hétfő) követő napon (kedd) 2 látogatást sikerült beszerveznem (szerdára), ebből az egyiket még napközben lemondták, mert találtak valakit.

Az albi amit megnéztem Turnpike lane-en volt, ott, ahol londoni pályafutásomat is kezdtem, nemtudom ki emlékszik még... Ide járok moziba, és ismerőseim is laktak a környéken, szóval már-már otthonosan mozogtam errefelé, viszont kicsit sem állt szándékomban ide költözni, mert nem a legszebb része Londonnak. Elkeseredésemben és az idő szűkében azonban kénytelen voltam szélesíteni a kört, 3as zónában is keresgélni. Azalbi ráadásul nagyon olcsónak tűnt, a szoba pedig nagynak. Megérkeztem, tényleg szép nagy ház, szép nagy szobák, mégnagyobb konyha, 2 kanadai csak. Kedvesen fogadtak, kicsit elbeszélgettünk, elkezdtem örülni, amikoris kiderült, hogy a szoba olcsó ugyan, de a rezsi sokkal több, mint amire számítottam, szóval még 2es zónával számolva is "drágácska" lett volna. Plusz a csajok, annak ellenére, hogy kedvesek voltak, nem tűntek túl lelkesnek. Félig tépelődve, félig negatívan hagytam ott az albit, útközben a határozott nem felé hajlottam, ám mire hazaértem, megfogalmazódott bennem, hogy rendben, kiveszem akkor, ha a csajok engem választanak, és akkor tulajdonképpen az "univerzum" kezeire bízom magam. Másnap jött az email, hogy én vagyok a szerencsés... Hmmmm... Ismét némi tépelődés következett, majd némi anyagi- időbeli - szobaválsztási témájú emailváltás után úgy töntöttem, hogy belevágok, ha nem lesz pénzem rá, akkor majd keresek másikat. Csak emlékeztetőül, ekkor már csütörtök volt, a következő szerdáig ki kellett költöznöm, és már mindenem tele volt a keresgéléssel.

Juhhé!

A költözés azért még nem volt egyszerű dolog, én idióta, úgy voltam vele, hogy szépen egybőröndösével átcuccolok, vasárnaptól szerdáig csak sikerül. Hát sikerült is, de közben a vállamból egy görcscsomó lett, izomláz a karjaimban, és hasonló finomságok. Kedd estére már szidtam magam és a makacsságom rendesen, hogy persze, majd én mindent egyedül megoldok. Megfogadtam, hogy legközelebb tuti fogadok valami költöztetőket, de legalábbis 1 barátot, és 1 taxit minimum beszervezek.

És akkor lássuk a mérleget: olcsóbb albit akartam, nagyobb szobával, és közelebb lenni a munkahelyemhez. Azeredmény: az albim lényegesebben drágább, a szobám viszont lényegesebben nagyobb (az első ittöltött éjszakámon, elalvás előtt többször is kinyitottam a szemem, és mindannyiszor határtalan öröm töltött el, hogy úúristen, ennyi helyem, és emberi méretű szobám van!), kb ugyanolyan közel, vagyis inkább messze vagyok a belvárostól, az az 5 -8 perc különbség viszont, amivel mégiscsak közelebb vagyok, az a gyaloglásból jön le, ami határozott pozitívum. A hatalmas konyha, a nagy nappali, egy fél hűtő birtoklása is csak plusz. Ami még nagyon jó, az 1 mini asztal, és 1 szék a szobámban, amikről végülis 10 perce sikerült is elpakolnom a költözéskor idetelepített kacatjaimat.

A lakótársakkal eddig jól kijöttünk, a két kanadai csaj mellett, akik itt laktak eredetileg, 1 francia srác költözött be akkor, amikor én. Mindenki jófej, a kanadaiakról rosszat még amúgysem hallottam, azt sajnálom némileg, hogy ők már régóta ismerik egymást, és a közös világukba nagyon nehéz bebarátkozni magam. Plusz nem is vagyok az a nagyon társasági tipus, pláne ha nekem kell kezdeményezni.

Az elmúlt hónapomról egyelőre röviden annyit, hogy a beköltözésem utáni hetekben próbáltam újjáéleszteni a szociláis kapcsolataimat (magyarul találkoztam a Bernivel, az Marcsival meg az Anitával Kentish Townból, az Alízzal is nagy nehezen sikerült összehozni egy találkát, stb.), azóta meg élem az életem, a munka az elmúlt hetekben ismét besűrűsödött, plusz egyéb elfoglaltságaim is adódtak. :)

Jajj, nem is tudom hol kezdjem!

Ott tartottam, h visszadobtam az egyébként jónak tűnő helyet. Utána voltam még 1-2 szobát megnézni, na most vagy nagyon szörnyű környéken voltak, és be sem jutottam a lakásba mert senki sem volt otthon, vagy a kicsi szoba, lepukkant ház, ámde tuti környék és tűrhető ár kombinációval találkoztam. Ez utóbbival kapcsolatban éltem át az egyik legérdekesebb szobanéző élményemet. Kb 5en már laktak a lakásban, és 1 estére szerveztek be minden érdeklődőt. Kicsit késtem (ja, mert előtte voltam 1 másik helyen, mini de olcsó szoba, nagy konyha, kissé gázos fekvés), és mondtam, hogy bocsi. a késésért.. A srác 1 pohár borral a kezében közölte, h nyugodjak meg, ez nem egy hagyományos lakásnézés lesz körbemutogatással, hanem valami egyedi dolog, mert ők másmilyenek. Jézusom, gondoltam, akkor mi a fenéért jöttem?? Na jó, a lakásnéző része megvolt, de az egészet úgy szervezték, mintha 1 jövő-menő parti lenne, mindenki beszélgetett valakivel, 1 ponton azt sem tudtam, hogy ki tartozik oda, és ki a látogató. Elcsevegtem az 1ik lakóval, aki enyhén ittas állapotban volt, aztán ki kellett töltenem egy viccesnek szánt kérdőívet, amit azért tartottam hülyeségnek, mert én már akkor tudtam, hogy 1részt nem illek oda, másrészt nem kell a szoba. De azért élményszinten/tapasztalatnak nem volt rossz.

Igen ám, de időközben a keresgélés közben ráakadtam az azelőtt pénteki magas házban lévő nagy szoba hirdetésére. És a kép alapján megmozdult bennem valami... És elkezdtem rajta kattogni, hogy hát milyen hülye is vagyok, hogy ott volt az orrom előtt, és nem kellett. Mindeközben ráadásul még a csaj is írt 1 smst, aki megmutatta a lakást, hogy akkor most hogy döntök? (nem is számítottam rá, hogy még rám várnak - igaz, h szabira mentek szombattól keddig). Szóval a nagy partis háztűznézős est után kb 15 perccel már fel is hívtam a csajt, hogy hát nos, nekem kellene a szoba. Nagyon örült, még le kellett csekkolnia a pasijával, de másnap megbeszéltük, hogy megyek, viszem a depozitot, stb. Kis nézeteltérésünk volt a beköltözés napját illetően, de kompromisszumot kötöttünk. Minden szép és jó!

Érzitek, hogy lesz itt még 1 fordulat?

Ma este, ma este(!!!) csörög a telefonom. A pasija volt az. Hogy hát nagyon sajnálja, de az előző lakó életében történt vmi tragédia, és nem tud kiköltözni, hanem még 3 hónapot maradnia kell, és tényeg szörnyen érzik magukat, de mégse rakhatják ki az utcára, stb, stb. Mindez kb fél órája se történt. Úgyhogy lakáskeresés projekt still up and running... (még mindig aktuális). Mintha valami hasonló történt volna a múltkori álomlakásommal is...

Mindez persze azután, hogy teljesen beleéltem magam és már az összes létező ismerősömmel közöltem az örömhírt, élveztem a stresszmentes estéimet, találkozókat szerveztem lelkifurdalás nélkül (hogy jajj, nekem most szobát kell találnom). És ma lett volna az első olyan mukanapom, amikor zavartalanul relaxálhattam volna, vagy akármit is csinálhattam volna!!!

Ááááááááááááááááááá!!!

Megfordult a fejemben, hogy megkérem a lengyel srácot (aki végülis marad az albiban, mert rájött, hogy a stúdiólakások túl drágák), hogy hadd maradjak még 1 hónapot. De komolyan ezt akarom? Mondjuk a hétvégével a szívem csücske-páros kiköltözik, 1 másik csaj jön a helyükre, szóval nyugisabb lesz a hely, meg kevesebben leszünk, de akkor 1 hónap múlva kezdjem előről a keresést? Ha meg nem, akkor maradjak még?? Akkor mire föl volt az eddigi macera? Mi lesz az íróasztalommal, és a kevesebb gyaloglással, stb?? Hmmm??

Reggelre ezt megálmodom még. Most sebtében elküldtem pár emailt pár helyre, de... :S:S:S Majd meglátjuk.

Az egyetlen említésre méltó esemény az életemben pedig a tegnap éjjeli Harrods leltár, amin tavaly ilyenkor is részt vettem. Aki nem emlékezne rá (igazából nem is tudom, hogy említettem e a blogban), annak annyi dióhéjban, hogy fél évente kötelező leltározni a készleteinket, ilyenkor az "irodai dolgozók" besegítenek a számolásnál a butikokban, 25 fontos órabér ellenében persze...:) A Harrodsban külön élmény az, hogy éjszaka kell csinálni, mert napközben mindig nyitva van, és hihetetlen látni a kihalt termeket a lekapcsolt villanyokkal, és tudni, hogy ebben a hatalmas épületben csak mi vagyunk. Vacsorát is kapunk, és mivel a shop menedzser libanoni származású, mindig libanoni kaja van, ami amellett hogy egzotikus, még finom is. :) Cserébe ki kell bírni, hogy 8kor kezdünk,és kb éjjel 2kor végzünk. Tavaly valami gond volt a rendszerrel, és 3ra sikerült befejezni, a számolást idén már fél 1re kész voltunk, 2re már ágyban is voltam. Ja, a taxit  haza is a cég fizeti. :)

A számolás pedig úgy néz ki, hogy párokba vagyunk állítva, az egyikünk fogja az órát vagy ékszert, leolvassa az árcédulán lévő referenciaszámot, a másikunk pedig ezt begépeli a gépbe. Ezeket kinyomtatjuk, és amikor mindenki mindennel végzett, akkor egy másik csapat leellenőrzi úgy, hogy ez alkalommal a gépelés helyett pipálni kell, hogy rajta van e a listán az a darab. Bonyolultnak tűnhet, de az egész butik részekre van osztva, a fiókok, asztalok, polcok be vannak számozva, és kis részentként haladunk.

Mindez tegnap este történt, úgyhogy a mai napra nem sokmindent tervezek, 1 kis lazsálást, 1 kis filmezést, olvasást, stb... Plusz ez a harmadik bejegyzésem ma, több mint 1 órája gépelek, lehet visszafekszek picit...:)

Sok pussz!

Na igen, ez is ejött, attól a perctől fogva, hogy a gyakorlatban is el kell kezdenem a keresést, már borsódzik a hátam az egésztől, viszont minden este, mikor meghallom a német csaj sipítozását, vagy a pasija szövegét, csak rájövök, hogy jó döntés volt ez.

Eddig 4 szobát néztem meg. Mivel most nem vagyok egy városrészhez kötve úgy, mint mikor  Kentish Townhoz és a northern linehoz (északi metróvnal) közeli helyeket kerestem, elég nagy területen nézelődhetek, sőt szívesen kipróbálnám milyen lehet délen lakni, pl Clapham környékén, ahol akkor voltam 1 hetet, mikor még legelőször turistáskodtunk Londonban Verával, és teljesen beleszerettünk a parkba, és a környező kis utcákba. Plusz most több metróvonal csatlakozásánál dolgozom, úgyhogy olyan helyet szeretnék, ahonnan nem kell 30-40 percnél többet utaznom. (most ez az érték 50)

Az első szobát délen néztem, de mivel nem annyira ismerem azt a rész, nem tudtam, hogy egy eléggé lepukkant metróállomáshoz volt közel, és a szoba is a szokásos iciri-piciri volt. A második delikvens szintén délen található, ez már egy jó környéken, csak kicsit messzebb, 40 percre a melóhelytől. Viszont az emeletre, ahol az a bizonyos szoba is volt, egy létraféleség vezetett föl, aminek láttán én már alapból meghátráltam, kizárt dolog, hogy én azon mászkáljak naponta többször. Úgyhogy a szobát magát már nem is néztem meg. A harmadik szintén jó kis helyen volt, még sosem jártam arra előtte, a szoba is szép nagy mindennel ami kell, viszont iszonyat sokba került, a hirdetésben nem ennyit említettek...

A negyediket pedig most pénteken néztem meg, ez volt eddig a legjobb összességében, a környék nem a legszebb, de ismerem, a szoba szép nagy, a csaj, aki megmutatta elég kedves volt, a konyha sajna nagyon pici volt, 2 emberre elég egy időben, és itt is kb 10 percet kellett volna gyalogolnom a legközelebbi metróhoz-buszmegállóhoz, ami mondjuk a 2es zónában van, szóval nem olyan rossz. Ja, és a lakás egy többemeletes ház 3. emeletén van, mondanám, hogy panelház tipusú épület, de nem teljesen. És az a fura, hogy az angolok még ilyenkor is inkább a lakáson belül építenek 3 emeletet, minthogy horizontálisan terjeszkedjenek (ez azt jelenti, hogy igazából a 10. emeleten laktam volna). Ez fölöttébb idegesítő, ha jobban belegondolok. Ki a fene akar lépcsőket mászni, mikor az 1 szint 1 lakás módszert építészetileg is könnyebb lenne követni. Nem??? A lényeg a lényeg, hogy valamilyen oknál fogva nem tudtam magam itt elképzelni. Hülye vagyok, hogy állandóan nyavalygok, és amikor van 1 lakás, ami a 3 kritériumból 2 és félnek megfelel, akkor meg nem kell. De egyelőre még úgy gondolom, hogy jó döntést hoztam. Majd meglátjuk.

Folyt köv... Kívánjatok szerencsét!

Millió éve nem írtam, úgyhogy most kicsit megpróbálom összefoglalni az elmúlt hetekben történteket.

Az augusztus nagyon húzós volt munka szempontból, mert 2 hétre egyedül maradtam az irodában arra a melóra, amit addig 3an csináltunk, és a végére kezdtem kicsit besokallni. Semmire nem volt időm, minimm 4-5 olyan dolog volt a fejemben mindig, amikkel tudtam, hogy késésben vagyok, és be kellene fejezni, de sosem volt még 1 órám se arra, hogy rendesen megcsináljak egy időigényesebb feladatot, mert szólt a telefon, jöttek az emailek, stb. De aztán szerencsére én is szabira mentem, és megpróbáltam elfelejteni a munkahelyi "gondokat". Az elején még aggódtam 1 kicsit, de aztán az otthoni élmények elfeledtettek mindent. :D

Otthon egy csomó dolgot csináltam, mivel fél éve voltam utóljára, ki voltam éhezve a tipikus magyar életérzésre. Azt hittem egyébként, hogy ennyi idő után nehezebb lesz a visszaállás, de a reptéren még olyan bizonytalan az ember, hogy milyen nyelven is köszönjön (kis túlzással), a vonaton már oké, és onnantól fogva, hogy beléptem a házunkba, úgy éreztem, mintha csak 2 hétre mentem volna el. Na de vissza a mgyar életérzéshez. Tervbe vettem a szegedi tüzijátékot augusztus 20-án, az ásotthalmi falunapot, a Szegedi Ifjusági Napokat (mert még sosem voltam fesztiválon). Nagyjából ennyi volt a kulturális program, ezen felul persze a szokásos fodrász-kozmetikus-rokonlátogatás-Pest-barátok-shopping is megvolt, uh elég tartalmas szabit tudhatok magam mögött.

És amikor visszajöttem, újult erővel kezdhettem bele a melóba is, mivel már 2en vagyunk, így van időm befejezni a hosszabb lélegzetvételű feladatokat, és a legkisebb "ejj-ráérünk-arra-még" tipusú dolgokat sem hanyagolom el. Persze most meg mindig van valami komplikáció, bonyodalom majdnem mindenben amibe belefogok, de azt hiszem összességében egyre jobban megy. Remélem mások is így fogják gondolni, amikor lejár a 6 hónapos próbaidőm. A főnökömtől néha kapok pozitív visszajelzést, aminek nagyon örülök, mert ez az, amit pl a Danielától sosem kaptam, vagy ha igen, akkor egy 20 peres hegyibeszéd keretében. Mind1.

Ennyit az augusztusról, bár amióta visszajöttem sem volt túl sok időm volt magamra, az albikeresés téma folyamatban van, és a zélet továbbra is zajlik, ha nem is olyan nagy sebességgel e pillanatban. Vagy ki tudja...

Időközben már megvettem a karácsonyi repjegyemet, dec 22én este repülök haza, és jan 3án vasárnap vissza, remélem jól fog elsülni ez a kis idő is. Viszont 230 font volt a jegy!! Pedig még csak szeptember van!! Oké, hogy kb a legforgalmasabb napokat választottam ki, de akkoris!!! Ami viszont jó, hogy 5 szabadnap kivételével megúsztam majd 2 heti otthonlevést. :)

Hát igen, az albireresés téma újra aktuális lett, végre sikerült felmondanom a mostanit. Az ötlet már májusban megfogalmazódott bennem, ugyanis kiderült, hogy a kedves lakótársaim (a nemet-ausztrál páros) nem szeretik, ha vendégek vannak a házban. Nemhogy az ittalvós vendégeket, de még a napközben megjelenő meghívottakat sem nagyon szívlelik. Márciusban volt itt a Vera, akkor még nem szóltak semmit. Áprilisban hétközben volt itt az Olgi, és pénteken is ittalund az Olgi és 1 barátnője, még akkor sem szóltak semmit, hanem amikor legközelebb bejelentettem, hogy jön valaki, akkor szóvátették, hogy nekik ez így nem jó, mert zavarja őket ha kijönnek a konyhába, és itt van 1 idegen... Kb ennyi. Mert sem a Verával, sem az Olgiékkal nem ricsajoztunk, kb este jöttünk, reggel mentünk. Plusz anyáék jöttek Júniusban, amikoris a német csaj kifejtette, hogy neki vizsgái lesznek a következő héten, és hogy ez így tök szarul jött ki, és hogy miért nem szóltam korábban, (március vége óta mondogatom, hogy jönnek az anyukámék június elején...), és hogyha lenne rá lett volna rá lehetőség, biztos megkért volna, hogy tegyük át máskorra. Még mit nem!!?? Oké, hogy a vizsgák fontosak, de hogy az egész világ hozzá alakítsa az életét??????

Igazság szerint ezt a problémát kulturáltan átbeszéltük, úgyhogy ekkor még úgy gondoltam, hogy megéri ittmaradni, normális emberek között, de az elköltözés gondolata már ekkor felvetődött bennem. Azután csak kattogtam tovább, rájöttem, hogy ahhoz képest, hogy mennyit fizetek, túl kicsi a szobám, túl messze van az állomástól, és az állomás is túlmessze van a belvárostól, szóval egyre biztosabb lettem benne, hogy én innen záros határidőn belül dobbantani fogok. A kérdés már csak az volt, hogy mikor. Először úgy voltam vele, hogyha júniusban valamikor felmondom úgy, hogy augusztus közepével-végén költözök ki, akkor az szuper lesz, mert még tudok találni valamit mielőtt hazamegyek, és mikor visszajövök, rögtön cuccolhatok is. Azután kiderült, hogy a lengyel srác, aki bérli a lakást, hazamegy júliusban, és azt meg nem akartam eljátszani, hogy Helló, csak szólok, h kiköltözök, és ha visszajössz a nyaralásból, akkor lesz 3 heted, h találj vkit a helyemre. Szóval úgy döntöttem, hogy ha visszajön, akkor mondom azt, hogy Akkor én szeretnék kiköltözni szeptember végével. Ez azért jó, mert nekem lesz 4 hetem keresni valamit, miután visszajöttem. Ami nem lehetetlen remélem. :)

A megvalósítás kicsit körülményesre sikeredett, ugyanis rettenetesen beparáztam minden egyes alkalommal, mikor 2esben maradtunk, és alkalom adódott volna egy komolyabb beszélgetésre. Vagy ő viccelődött valamivel, vagy csak épp belebotlottam a konyhában, az meg hogy nézett volna ki, hogy Áá, helló, figyi, ki akarok költözni. Nem. Hmmm... Pénteken már majdnem sikerült, de akkoris visszakoztam. Szombat reggel alaposan elgondolkoztam, hogy basszus Dia, oké, hogy hirtelen felindulásból képes voltam gyors és határozott döntéseket hozni, lást felmondás a vívezetékszerelőknél és a pisis történet, de mindkettő valamiféle menekülés is volt, és íme, itt az alkalom, hogy felnőtt, felelősségteljes módon intézzek el valamit, és ennyire béna vagyok? Szóval ezekután összeszedtem magam, és megoldottam. Meglepően gördülékenyen ment, totál megértő volt, stb, stb, sőt, még mondta is, h pont 1 ismerőse érdeklődött a szoba után nem rég, meg is kérdezi, hogy még aktuális e. Na mondom, én meg emiatt aggótam?? Délután ismét egymásba botlottunk a konyhában, és mondta, hogy a csaj ki is veszi a szobámat... Hát ez egyrészt szuper, örülök, másrészt viszont nem hiszem el, hogy fél nap alatt túllépett rajram????? (öntelt hiú alak vagyok tudom, de akkoris!!!)

De a történetnek, mint általában az én történeteimnek itt még nincs vége. Ma reggel szintén konyhai találkozás, és mondta, h változott a terv, ugyanis a párocska is bejelentette, hogy elköltöznek (a srác kapott állást), és igazából ő is egy ilyen alkalomra várt, hogy kiköltözhessen, mert ugye ő bérli a lakást, és nem akart csak úgy itthagyni másokat, hogy na helló, én mentem, ti meg csináltjatok amit akartok, fizessétek az albit ahogy tudjátok. (azt hiszem ez ritka emberi hozzáállás itt Londonban az eddig hallott és olvasott sztorik alapján) Tehát most minden rendben elvileg, remélem tényleg fogok találni valami jobbat és nem drágábbat, valami szép helyen... (ööö, telhetetlennek tűnök?) Albikeresés Londonban című sorozatunk újra műsoron. "Stay tuned for the next episode" (Maradjanak velünk a következő részig - vagy vmi hasonló)

Miert van az, hogy a Victoria line minden hetvegen le van zarva felujitasok miatt, es megis, hetfo reggel valami muszaki problema miatt csak leall az egesz vonal.

Arrol ne is beszeljunk, h pont akkor, amikor en odaerek a peronra, es ezutan egy ropke fel oras kiterot kell tennem, hogy beerjek a meloba...

Hihhetetlen...

Röpke egy hét után sikerül is folytatnom amit elkezdtem, de nem tudom hogy fog sikerülni, mert nagyon nehéz szavakba önteni az élményeket...

Az egész turné a cirkusz-téma köré épült, mert ez volt az utolsó album címe is. Ennek megfelelően a színpad egy nagy piros cirkuszi sátor volt, az egész koncert alatt a táncosok bohócnak, artistának, zsonglőrnek, és más egyéb cirkuszi szereplőnek öltöztek.

Már a show kezdete megadta az alaphangulatot, egyszercsak az összes táncos, akik eddig lufikat osztogattak, esernyőkkel lófráltak, összegyűlt a nagyszínpadnál, és egy szerkentyűvel átkocsikáztak a kisebb, középen lévő színpadra, miközben mindegyiüknél rengeteg színes lufi volt, a zene pedig fokozatosan egyre feszültebb lett (mikor mindig 1 hanggal följebb kezdik el játszani ugyanazt a dallamot).

Mikor odaértek a kisszínpadhoz, felaggatták a lufikat az ott lévő légballonra. Ekkora a tömeg már teljes extázisban volt az egyre fokozódó zene, és a tudat miatt, hogy mindjáááárt kezdőőődiiik!! A légballon egyszercsak felemelkedett, a csomó lufi elszállt, és pont velem szemben a közönség egy Take That alakzatot rakott ki fekete és fehér táblákból, hihetetlen volt. 

Amint látjátok, közben valahonnan megjelent 4 alak a szinapad közepén, na erről én totál lemaradtam, meg szerintem a fele Wembley is, mert a lufikat fényképeztem...:) És elkezdődött!! Természetesen a Greatest Day-jel kezdtek, mert hát mi más is lehetne ez a nap, mint a legfennségesebb az életünkben! Jópár számot előadtak itt, kb a negyediket úgy kezdte felkonferálni Jason, hogy "Akkor most akartok látni egy igazi jó kis fiúzenekaros koreográfiát?", (hát hogy a fenébe ne??!) és belekezdtek a Pray c számba. Na ez volt az a pillanat, amikor úgy meghatódtam és elérzékenyültem, mert ez az a tánc, amit már a klipben is, és azóta is a koncerteken mindig előadnak, ez az amit a csajokkal a berlini koncertvideón annyiszor láttunk, és mindig ugyanaz, tipikus TT feeling számomra,  és leírhatatlan élmény volt élőben látni. A Million Love Song közben egy szaxofonos pasi jött a színpadra, aki már 93 óta velük zenél, és a Back for Good-ot is még itt, az elején adták elő úgy, hogy a színpad szélén vízsugarak törtek elő, mintha a srácok egy szökőkút közepén állnának. Szeretem ezt a számot, de azt hiszem túl sokat hallottam, és nem sok érzelmet vált ki belőlem... Viszont ezután nemsokkal megkezdődött az átvonulási ceremónia a nagyszínpadra, ami úgy történt, hogy a kiszínpad közepéről egy hatalmas nemtudommiből épített elefánt emelkedett föl, aminek a tetején lévő "ládikájába" szálltak be a fiúk, és a The Garden című szám közben az elefánt ellépegetett velük a nagyszínpadra...

 Ez szintén egy olyan pillanat, amit szavakkal leírni nem lehet, és a képek sem adják vissza pontosan az élményt, akármennyire próbálkozik az ember.

Amint visszaértek a színpadra, elmentek átöltözni, a tomboló tömeg kissé lenyugodott. Cirkuszi szerelésben tértek vissza, a Jasonon konkrétan egy piros fehér feszülős szaténnadrág volt, amire a Gary lazán megjegyezte, hogy "Elképesztő miket nem lehet kapni manapság a Marks & Spencerben..." :) Ezután pár Mark és Jason szám következett, majd megint elmentek átöltözni, kivéve Garyt, akinek időközben odakészítettek egy zongorát a színpad elejére, mire ő viccesen megjegyezte, hogy "Én nem tudom mit gondoltak a fiúk, itthagyni engem egyedül, egy zongorával, és a közönséggel..." Szóval egy kis zongorázós énekeltetős mix következett régi lassú számokkal, majd belekezdett a The Circus című számba, ami közben egy artista pasi a nagyszínpadról egy kötélen keresztül egyensúlyozott át a kicsire, nem is tudom tudtam-e a számra figyelni, vagy azt néztem, hogy jajj mikor esik le az a szerencsétlen (nem vagyok valami nagy cirkusz-rajongó). A következő szettre félkész bohócnak öltözve jelentek meg, csíkos pólóban-színes nadrágban, majd a magukkal hozott sminkelős bőröndből a What is Love című Howard szám közben szépen bohócnak sminkelték magukat, színes kalapokkal, sálakkal egészítve ki az öltözékeket. Ezután átegykerekűztek a kisszínpadra, Marknak kellett némi segítség az elején, Gary pedig egy 3kerekű kisbiciklivel nyomta persze. Itt következett egy kis old school take that mix, 4 régi számmal az első albumról. Innen fogalmam sincs hova keveredtek, mert szerintem elmentek átöltözni újra, átvezető zeneként a Diótörő ólómkatonáira emlékeztető dob-zenekar szórakoztatott minket, a színpad közpén pedig egy hatalmas dobon Michael Flately-féle ír táncot járt 1 ólómkatona-táncospasi. Akármennyire összevisszaságnak tűnik ez így most leírva, higgyétek el, hatásos volt nagyon, pláne miután belekezdtek a Never Forgetbe, amit eddig mindig kórussal adtak elő, most egy kicsit áthangszerelték, és pergődobkísérettel énekelték, nem kevésbé felemelő, és a 80 ezer-pár kéz a magasban... 

Mivel régebben mindig ez a szám volt az utolsó, nekem innentől fogva minden szám rájátszásnak tűnt, pedig volt még egy pár. Újabb átöltözés után a Relight My Fire című már már klasszikus szám következett, ennek hagyományosan hosszú felvezetőzenéje van, itt aztán szabadjára engedhetik a piszkos fantáziájukat a koreográfusok, és az ötletelők, most macskáknak-tigriseknek-oroszlánoknak(?) öltözött táncoscsajok vonaglottak a színpadon, a Take That pedig oroszlánidomárnak öltözve, ostort pattogtatva parádézott, de itt megint elterelték a figyelmem, mert a színpad elején mindenegyes refrénkor egy hatalmas tűzcsóva csapott föl, aminek a melegét még én is éreztem az arcomon ekkora távolságból, nem tudom az első sorban milyen lehetett. Persze szerettem volna lefényképezni, nem sok sikerrel jártam, mert mire elkattant a vaku, addigra a tűzcsóva már eltűnt, ennyit sikerült csak...

Innen már csak 2 szám volt hátra, a Hold up the Light, ami az egyik kedvencem az újakközül, és a Patience, ami az első kislemez volt a visszatérésükkor. Gary úgy is konferálta föl, hogy J"öjjön az a szám, ami 10 év után visszahozott minket". Egész végig jellemző volt rájuk, hogy hihetetlenül meg voltak illetődve, hatódva a közönség szeretetétől, mintha a mai napig nem hinnék el, hogy újra sikeresek, és mindenegyes adandó alkalommal köszönetet mondanak, és hálásak azoknak, akik eljöttek megnézni őket.